A mi történetünk, amit a Gyűdi Szűzanyára várakozva kitérőként mesélek, szintén Ré városában kezdődik. Franczin Péter Pál, miután szülővárosában elsajátította a kémények, kandallók és más szelelő (olaszul caldano) szerkezetek titkait, Budára szerződött kéményseprőnek és kályhásnak. Az 1600-as évek második felében és igen nagy becsben alló mesterség volt, szépen meg is élt belőle a Réből meg szegény legényként induló tekintélyes budai polgár.
Nem gondoltam, hogy erre a történetre is kitérek. Fényképeim ugyanis nincsenek róla. Amikor először találkoztam a helyszínekkel, még nem volt nálam mindig fényképezőgép, azóta meg nem is gondoltam rá. Ha legközelebb arra visz a dolgom, lefényképezem a budai várban a Dísz tér és a Móra Ferenc utca sarkán álló palotát, amit – legalábbis akkori részeit – Franczin Péter mester építtetett. Nem messze innen a török időkben kipusztult Logod falu határában a mai Horvátkert és a Vérmező közti területen volt a szőlője, ahol ma a krisztinavárosi templom is áll. Elnézést kérek tehát az olvasótól, de a fényképek csak később kerülnek be a blogba!
Ismerjük ezt az időt, amikor a török kiűzése nagyobb dúlással járt, mint maga a török. Ami ezek után eszünkbe jut e blog nyomán, az a pestis. A derék Péter mester féltette is családját és önmagát a járványtól. Inkább a korom feketítse arcát, mint e kór foltjai. Meg is fogadta, hogy ha elkerüli őt és családját a betegség, gyalog elzarándokol feleségével szülőfalujába a vérző Szűzanyához.
Az 1692-es járványhullám után meg is tették az utat, gyalogszerrel a fogadalom szerint, oda-vissza 2300 kilómétert. Már nem a szegény caldano-legény tért vissz a rokonaihoz látogatóba, hanem egy jó módú budai polgár, aki nem mulasztotta el háláját leróni a Szent Móric templom bejárata melletti kegykép előtt. El is készíttette a kép másolatát, és azzal tért haza.
(Pirossal Franczin Péter várbeli házát, sárgával szőlőjének körül-belüli helyét karikáztam be Buda műholdképén.)
