Az alsószentmártoni csoda VII.
(Régen írtam már e szentmártoni csodáról. Nem kapok kommentben elég visszajelzéseket, senki se javítja ki esetleges tévedéseimet. Nehéz így írni. Talán a szövegek is nehezek, a mai embereket annyira nem érdeklik. Pedig a török megszállta Balkánon megszakadt történetet folytatom még, ezt vehetitek fenyegetésnek is! . Most viszont egy másik szálat is elindítotk, mert ez a történet sem egy szálon futott, ahogy a bulvárlapok beszámolói sugallják, hogy szimpla cigánysztori az egész, ezzel is azt a benyomást keltve, hogy ilyen csak a cigányokkal történhet. Akkor most a cigányokat következő bejegyzésig felejtsük még a Balkánon, úgy a XVIII. században, mi pedig szaladjunk térben előre Alsószentmártonba!)
(A livadai kereszt német felirata)
Meg kell emlékeznem a csodának vélt esemény helyszínéről is, Livodáról. Maga a puszta ma már nem létezik, a helyét pedig a tanácsrendszer idején egy határrendezés során Egyházasharasztihoz, a közös tanács és TSZ székhelytelepüléséhez csatolták. A hely maga a Dráva szabályozásáig az év nagy részében víz alatt állott, ha szárazra került, legfeljebb legeltetni lehetett rajta, esetleg egyszer szénának valót kaszálni-. Innen is a neve, mivel livada horvátul rétet jelent.
A falu a Dárdai uradalomhoz tartozott. Maga az uradalom az ország egyik leggazdagabb területe volt kövér földekkel, de az észak-nyugati irányba nyúló, Dráva menti rész szegényebb, homokos talajú volt. A birtokmegosztás után a birtokos Eszterházy család, hogy jó szántóföldeket nyerjen az úrbéri földek pótlására, a Dráva szabályozásába kezdett. Az új területeken pusztákat, latifundiumokat hoztak létre, mint pl. Alsószentmárton határában Gyűrűspuszta. Némelyeket később bérlőknek adtak tovább, mint ugyanitt Tótokföldjét szlavóniai telepeseknek, amint neve is mutatja, és Livadát németeknek.
Pontosan nem tudom, honnan jöhettek a XIX. században ide németek. Nem valószínűsítem, hogy Németországból, ekkorra már onnan nemigen jöttek. Ausztriából is gyérült már a telepítés, de nem elképzelhetetlen, mivel a szomszédos beljei uradalom, ami Habsburg főhercegi kézben volt, gyakran hozott osztrák területről embereket. Én azt valószínűsítem, hogy valamelyik túlnépesedett sváb faluból jöttek vállalkozó kedvű családok. A svábok közt ugyanis az volt a szokás, hogy mindent az a elsőszülött fiú örökölt, az öccseit pedig ki kellett fizetnie. Így bőven elég tőkével bírhatott egy ilyen gazdaság beindításához néhány család. Livada puszta tehát nem hagyományos latifundium volt, hanem néhány család kötött szerződést az Eszterházy birtokossal, és családi gazdálkodást folytattak.
Hogy képzeljük e családok mindennapjait? Elő kellett állítani a következő generációkra is gondolva a bővített újratermelés lehetőségét, ki kellett még a pusztabérletet is termelni, és ezen felül egy kis megtakarítást is szerettek volna. Egyetlen módja ennek számukra a munka volt. Hajnalban a Nappal keltek, de télen, ha a Nap még lustálkodott, a gazda hosszura hasított forgács végét gyújtotta meg, hogy pótolja a napvilágot. Az állatok még pihentek, etetni később kellett, ezért kerek fenekű kosarakba ülve kukoricát morzsoltak. Ha valaki elaludt, a kosár felbillent. Ez volt az újraébresztés, hogy a munka fontosabb az alvásnál. A kukorica egy részét ledarálták az állatoknak, más részét morzsolva adták el, mert úgy többet lehetett érte kérni. Aztán jött az állatok etetése, majd tavasztól őszig a mezei munka. Télen az erdőket járták faragható fáért, amiből kézi esztergával székeket csináltak szalmafonatos ülőkével, amiket eladtak. Gabonát jobbára csak saját fogyasztásra termesztettek meg takarmánynak az állatoknak, de bőséges rátartással, nehogy venni kelljen, inkább a szűkös esztendőkben is felesleg képződjön, amit jó áron el lehet adni. Burgonyát, répát, káposztaféléket termesz tetettek, amit az asszonyok fejen hordós kosárral, hátihordozóval és még a kezükben is két kosárral bevittek a siklósi piacra, de az sem volt ritka, hogy Pécsig, Eszékig elvitték. Éjjel mentek, hogy reggelre már az első piacra menő asszonyok az ő árujukat vegyék. Ugyanígy eladták a tejtermékeket is, a keresett házi túrót, tejfölt , vajat. Ezzel az asszonyoknak volt rengeteg munkájuk, a tej altatása, leöntése, fölözése, és a legnehezebb, a vaj köpülése. A tejterméket nemcsak a piacon árulták, hanem kialakult kuncsafti körben rendszeresen házhoz vitték. Hetente egyszer még egy kenyérsütést is be kellett az asszonyoknak iktatni dagasztással, rőzsegyűjtéssel, begyújtással, és mindennel, ami vele járt. Mosni a drávaholtágakra jártak együtt meghatározott napokon. A ruhákat már nem maguk szőtték, a vásznak vették, de a kötött darabokat maguk készítették, mint a kendők és a lábbelik, a híres sváb tutyik. Ezek talpát bőröztették. Férfiak és nők is ezt viselték. Télen és sárban még egy faklumpát is húztak a tutyi fölé, amit a férfiak faragtak a család számára. Amit lehetett maguk készítettek, hogy ne kelljen pénzt adni érte. A lakóházakat és ami még fontosabb a pajtákat egymásnak segítve építették, de a berendezéseket, szerszámokat már a család maga készítette. Valami kezdetleges munkamegosztás volt a családok közt, pl. kovácsmunkát csak egy férfi végzett mindenki számára, vagy a tutyikat is egy valaki talpbőrözte, de minden család igyekezett teljesen önellátó lenni. Lovat nem tartottak, a teheneket fogták be igásállatnak, ezzel is takarékoskodtak.
Ha a munka nagyon felgyülemlett, és a család már nem tudta elvégezni, kivételes esetben a kevésbé kényes feladatokra a telepről fogadtak cigány napszámost, egyébként a cigányokkal semmilyen más kapcsolatot nem tartottak. Nem is mentek a cigányok a kereszten túl, a svábok sem a harangláb vonalánál beljebb a telepre. A sokacokkal, a haraszti beli magyarokkal viszont rendszeresen üzleteltek.
Házasságot többnyire egymás közt kötöttek, ami eléggé belterjessé tette a közösséget. Első unokatestvérek már összeházasodtak, mert nem volt más házastársnak való a közelben. A lányokat csak a ruházatukkal és a konyha elindításához szükséges eszközökkel stafírozták ki, a fiukat viszont egy teljes családi gazdaság megindításához elég pénzzel kellett szárnyra bocsátani. Az elsőszülött fiú kivétel volt, ő kapta a szülei gazdaságát, cserébe öregségükre gondjukat viselte. Egy-egy családban három-négy fiút is ki kellett fizetnie a legidősebb fiúnak, amikor megnősültek. A család emiatt dolgozott és takarékoskodott annyit.
Viseletük az említett tutyin és klumpán felül fekete bársony felsőrész volt, fehér keményített lenvászon alsóneművel. Megjelenésükben, ruházatukban jobban hasonlítottak a mai fintika cigányokra, mint a mai németekre. Ezért is csodalkoztam Helsinki Vantaa repülőterén, mikor megláttam az első cigányasszonyt, hogy ő meg miféle szerzet fehér bőrével, fekete bő bársonyszoknyájában.
A sok munka mellet az vallási élet elsatnyult, de nem halt i belőlük. Vasárnap elvárták, hogy egy siklósi ferences kijöjjön, és valamelyik ház legszebb szobájában, amit erre tartottak, misézzen, vagy valamilyen ájtatosságot tartson, ha már aznap nem misézhetett már többet. Sok német vallásos éneket ismertek, melyek közül nemzedékek során a protestáns szövegezésűeket kigyomlálták, és tanultak újabbakat, elsősorban Mária-énekeket. Nagyobb ünnepeken, búcsúkor Szent Márton napján, keresztelőre, esküvőkor elmentek a szentmártoni templomba a sokacok miséjére. Ilyenkor a mise után felváltva szóltak a horvát és német népénekek, majd közösen énekelték magyarul a „Boldogasszony anyánk”-at.
Munkájuk eredményét nem saját érdemüknek, hanem Isten ((der Gott) ajándékának tudták. Ezért évente egy nap, Kisboldogasszonykor elzarándokoltak Gyűdre. Ott aludtak a templom előtt, és másnap hajnalban indultak haza. Egy család maradt otthon, a többiek állatait is ellátni az előre odakészített takarmánnyal. A gyűdi kocsmárosnak nem ez volt a legjobb napja, mert a férfiak inkább a templomot látogatták, mint a kocsmát, a magyar és horvát zarándokokkal ellentétben.
A közösség több keresztet emelt a pusztán is, és a falu határában az adakozók nevét is bevésve. Ezekből ma már csak a csodának vélt eseménnyel kapcsolatos maradt meg. Minden családban voltak szentképek, különösen Jézus életéből valamilyen jelenet tematikus ábrázolása. Máriakép már ritkább volt, de néhány típusát kedvelték, mint pl. a Mariahilf-szerű Eleusszát. Gót betűket használtak, így írták be a családi Bibliába a családi eseményeket. Elalvás és étkezés előtt német imákat mondtak, a közösség nagyobb eseményei előtt a Vaterunsert imádkozták.
Németajkú magyaroknak tartották magukat erős érzéssel mindkét néphez, de elsősorban Magyarországhoz, ami az ő kedves Heimatslandjuk. Az első világháborúba érdemeket szereztek, a Horthy rendszerben lojális polgárok voltak. A Volksbund nem tudta őket beszervezni, inkább vállalták az orosz fronton is a magyar katonák sorsát, mint egyetlen aláírással az SS kötelékébe az átlépést. A német megszállás alól felszabadító bolgár csapatok livadát megkímélték. A nyomukban érkező szovjetek viszont kegyetlenkedtek, fosztogattak, a nőket, akiket elkaptak, megerőszakolták.
Egy nap a szovjet hatóságok kihirdették, hogy minden livadai 16-48 éves nő és a 15-60 éves férfi köteles három napi élelemmel és két váltás fehérneművel megjelenni a szentmártoni előljáróság épülete előtt. Természetesen sokan elbujdostak, elszöktek, de így is sokakat elvittek a Szovjetunióba málenkíj robotra. A legnehezebb munka lett a részük bányákban erőművek építésénél. Bár megszokták a nehéz munkát, ennek ellenére hamar legyengültek, megbetegedtek az ottani körülmények közt. Az NKVD a németeket különösen figyelte, időnként egy kis beszélgetésre bevitte, amit nem lehetett súlyosabb sérülések nélkül megúszni. A nők azt a feltételt kapták, hogy ha két fiúgyermeket szülnek, és őket átadják nevelésre a szovjet hatóságoknak, hazatérhetnek. Nemigen támadt ennek ellenére sem, vagy éppen ezért szülési kedvük, az elvett gyermekek tudata nyomasztotta őket, és a hatóságok az ígéretet sohasem tartották be. Livodára egyetlen Szovjetunióba hurcolt ember sem tért vissza.
A megmaradt lakosság épp kezdett észhez térni a kataklizma után, amikor a TSZ szervezések elkezdődtek. A hagyományos sváb életfelfogással a kolhoz teljes ellentétben van. A nehezen és erőszakkal elvett földeket már a közösben nem ők művelték. Elköltöztek Pécsre, Siklósra, ki hova tudott. Meggyötört emberek kezdtek a semmin új életet minden reális jövőkép nélkül, ami a hagyományokra visszavezethető lenne. Teljes megszakadása mindennek, kinek az életének és nemzetségének Oroszországban, kinek mindenének, ami megadta élete keretét. Volt, aki Szentmártomba költözött, a csodát is egy ilyen ember unokája mesélte el nekem, a másik Miroszláv, aki már muncsány érzelmű, mert azért nem jár malenkij robot. Bár ki tudja?
Maradt egy kereszt gót betűkkel írt nevekkel. Vas Péter polgármester úr a kereszttől a puszta üres helyéhez vezető utat másfél méter magas földhányással eltorlaszoltatta. Valahova tenni kellett a tereprendezés felesleges földjét.
(Folytatom.)
