(A pokol egy állapot, ami bennünk van) 

Na jó, kedves kényszerguru, írok a pokolról. Ugyan a Mennyországról is kérdeztél, de most a pokolról jutott eszembe néhány dolog. Először is tévedtem, jobban körülnéztem, nemcsak szalonsör van. A legfinomabb kisfőzdei serbettől a mélyhűtöben ellenkezelt szerb sörig minden előfordul, de nem ettől pokol a pokol. Az valahol bennünk van.

Azon állításom, hogy egy-két lényeges dolgot kivéve a különbség a buddhizmus és a kereszténység között paradigmatikus, most talán igazolást nyer.

Az eredendő bűnig kell visszamenni. Az egy akkora engedetlenség volt a Jóistennel szemben, hogy egy ember kevés annak a ledolgozásához. Talán többmilliárd is. Ezért mindannyian kaptunk belőle egy kis penitenciát. Tudatunk tökéletlen ennek felfogásában, mégis néha annyira látszik, hogy ha valaki több-kevesebb sikerrel megdolgozik a rámértekkel, vagy épp valamelyikkel elbukik. Na ez a bukás a pokol.

Tételezzük fel, hogy valakinek az alázat az egyik kimért terhe. Akkor az lenne az emberi logika, hogy rabszolgának szülessen, és egy életen át gyakorolja eme nemes erényt. De így nem történik semmi. Leéli életét a legtermészetesebb alázatban. Ezért a Jóisten eleve nem teremt rabszolgaságot, hanem szabad embereknek adja ezt a sorsot. Sőt még királyoknak is. Aztán a rabszolga is, a király is ki kell, hogy állja az alázatosság próbáját. Aztán győz vagy elbukik.

Az elbukás mindig szenvedéssel jár. Ott bent valami nyomaszt, rág, nyugtalanít. Az ostoba mélyebben merül a bűnbe, szabadulást remélve, de csak jobban belegabalyodik. Az okos alázattal felemelkedik, mert az alázat felemel. Minden kimért teher alatt, ha meghajlunk, az felemel. De ez a felemelkedés még nem a Mennyország.

(Na jó, ezeket Te mondtad buddhistául, én meg megpróbáltam keresztényre fordítani. De attól ez még régi tapasztalatom.)