A Második Vatikáni Zsinat a buddhizmust Krisztus fényének kiáradásnak tartja. E mondat csak a kairosz, a kegyelmi idő megértése után érthető meg. Buddha öt évszázaddal előbb élt, mint Krisztus.
A földhözragadt logika fordítva gondolkodik, az időben előbb levő hat az őt követőre. A megszentelő kegyelem számára más az idő. Krisztus már az idők kezdete előtt volt, nem teremtetett. Az időbe született emberi természete szerint, közénk jött, emberi módon szenvedett, meghalt, majd isteni módon feltámadt. Ő az örök Ige és a törékeny földi test egyszerre.
A Jóisten szeretete végtelen. Az embert bűnei ellenére üdvözíteni kívánja. Mi ellentmondásos létünkben, engedetlenségünkből fakadóan mindent megteszünk ez ellen, ugyanakkor teljes lelkünkkel a kegyelemre is vágyunk. Létünk legnagyobb ellentmondásának leküzdéséhez folyamatosan megadja a segítséget. A történelemben, a múló időben is ott volt velünk. Ilyen esemény volt Gautáma Buddha megvilágosodása is.
Ezt csak a bigott, fanatikus, a formalizmusban elveszett keresztények tagadhatják. Ettől az állítástól még nem lesz senki sem buddhista, legalábbis olyan értelemben nem, hogy el keljen bármi is fogadni bármit a tanításaiból, ami logikájában, alapvetéseiben ellentmond a kereszténységnek.
Ha Buddha üdvtörténeti jelentőségét felismerem, csak közelebb kerülhetek Krisztushoz!
(Vigyázat! Itt nem arról van szó, hogy éljen a szinkretizmus! Bocsánat a nagyon profán példáért, de én nagyon szeretem a töltött káposztát és a madártejet is. De a kettő összeöntve számomra ehetetlen. E mondatom fényében tekintsetek a fenti cikkre. Nem az egybemosást, hanem egymás megértését tűztem célul blogomban.)
