Bár katolikus vagyok, mégis ezt kicsit fölöslegesnek találom. A lényeg: felismerni, hinni, megbánni, tenni. És persze imádni:)

Szóval ez úgy volt, hogy én sem imádkozom rózsafűzért, aztán az esti tagozatosok el akartak kéretőzni, mert rózsafűzér van a templomban. Nem engedtem őket, mert a tanulás fontosabb, majd velem elimádkozhatják a titkokat, amiről lemradnak. Aztán jött a Rózsafűzér Királynője ünnepe. A következő esemény a nevelőtestületi értekezlet volt, ahol az egyik kollegám végig fűzérezett a kis olvasójával. Az Om mani pad me hum egyszeri elmondása után csak morzsolta és az értekezletre figyelt. Még hozzá is szólt, de a keze járt. Az ő száznyolc szemes fűzére szakadt el, amikor egy rinpocsével (főapáttal) meg akarta áldatni. Vagyis körbevesz mindenütt az imafüzér, és érzem az erejét. Nekem nem menne a néma morzsolás, nekem csak úgy hatna, ha mondanám az üdvözlégyeke és a titkokat. Igérem, találok hamarosan új titkokat!

Még mindig annyira furcsának találom. Úgy értem, ugyanaz megy a baptista imaházban, ami a katolikus plébánián, a különbség, nem kell, hogy születésedkor megkeresztelkedj, nem kell első áldoznod, bérmálkoznod, majd gyónnod. Itt a szabad akaratodból keresztelkedsz (merítkezel be), nem kell rózsafűzéreket morzsolnod, miatyánkot és üdözlégyeket mondanod, stb. Valahogy igazabbat adok ennek az egésznek. Ehhez hozzájön a római katolikus egyház sok-sok kisebb-nagyobb története, hogy álimádás az egész ("Napfivér, Holdnővér" című film hűen adja vissza az egyház helyzetét), ami igazán kiábrándító. És nem sok katolikus istentiszteleten éreztem Istent, inkább csak egy kiöregedett közösséget véltem felfedezni. A döntő pillanat, amikor elhagytam lélekben a füzérezést (egy miniatűr rózsaszín gyöngyfűzért kaptam még nagyon-nagyon fiatalon, a mai napig őrzöm) az egy pécsi konferencia volt, ahol igazán éreztem Isten templomát, semmi rossz gondolat, minden harmónia, békesség és szeretet. Közben nagyon elkanyarodtam a témától. Még annyit szerettem volna mondani, hogy péntekenként két Biblia-órám is van és felvetettem baptista barátaimnak, hogy azért nem ártana egy Miatyánk sem (bár mindenki tudja, hogy nem azt mondta Jézus a hegyen, hogy "ezt", hanem azt mondta, hogy "eképpen" imádkozzatok) és először ért a megtiszteltetés, hogy sok ember előtt egyedül mondhattam el a Miatyánkot:) Írtóra feldobott:)

Abban a katolikus egyházban, amelyben én vagyok, nem kell rózsafűzéreket morzsolnom Üdvözlégyeket, Miatyánkokat mondanom, de ha igényem lenne rá, nem tiltaná. Az én katolikus egyházamban szabad akaratból is lehet keresztelkedni, ha nagyon akarja valaki, akár teljest test bemerítéssel is, csak az körülményesebb, mint a rózsafűzérezés. Az áldozást, a bérmálkozást és a gyónást is szabad akakratból kell az én egyházamban végezni, egyébként nem is érvényes. Én legalábbis így vagyok. Hogy más hogy van vele, nem tartozik rám, mindenesetre nagyon sokan vallják így, és rengeteg olyan bázisközösség, karizmatikus csoport van, ahol amit hiányolsz és a baptistáknál megkapsz, sokkal inkább jelen van. Persze nem tagadom, hogy a baptisáknál is ugyanaz a Szentlélek működik, és a hatékonysága csak a befogadón múlik. Én még nem rózsafűzéreztem. Az összes pap, püspök ismerősöm valódi katolikusnak tart. Ami jobban jelzi: az összes buddhista ismerősöm, az egyház vezetői is igazi katolikusnak tartanak. (Bizonyos tekintetben és is őket, de ez már más paradigmarendszerbe vezet)

én régebben teljes mértékben elutasítottam a rózsafűzért, mindig, mikor kirándulni voltun ka templommal, a buszon, az imádkozás közben elaludtam (még ha nem is akartam, akkor se!) manapság.. mindig ott van a táskámban, s néha imádkozom is... és talán ostobaságnak tűnik, de mindig úgy alszom, hogy a kezemben vagy a kezemen van. Azt hiszem, hogy megvéd (bár ugye talán itt se a rózsafüzér a lényeg, hanem a hit, hogy őriz)

Mondjuk a római katolikusoknál van egy ilyen szokás, hogy lerövidítik "romkat"-ra az egészet, ami nem zárja ki a "romlott katolikus" kifejezés jelentését sem. Nem azt mondom, hogy minden katolikus ilyen, de a szülővárosom legnagyobb katolikus templomában a fél nép még életében nem ismerte el Istent, egyszerűen képmutatásból vagy kötelezettségből mennek. Azzal sem értek egyet, hogy a házasulandók az esküvő előtt két hónappal kezdjenek el ismerkedni Jézus történetével és hit nélkül az ő házában esküdjenek. (Meg a melegházasság, az meg pláne mindennek az ellentéte, amit a Biblia megenged) Állítólag a lutheránusok okét mondtak a meleg papokra. Akármelyik templomba látogatok el, egyre jobban a Sátánt érzem, semminthogy az Urat. Viszont jó pont a katolikus templomokban szintúgy a dicsőítés, mint a baptistáknál, vagy a konferenciákon:) Imádom a kivetítős-zenélős-mindenki éneklős dicsőítéseket. :)

Draug - Csak vigyázz, hogy ne bálványozd a fűzért! Egy esti ima megnyugtat. Hittel imádkozom esténként és ha nem felejtem el, a kellemes álmokért, de elég sokszor mostanában nagyon belekavar a barátaim életébe az ördög.

Az ördög mindig ott van, ahol az arra fogékony látja. A templomban angyalok szállnak fel imádsággal és le áldással. Egyre sűrűsödnek az Oltáriszentséghez közeledve. Mivel nem a térben léteznek, minden tempéomban ugyanúgy ott vannak. De az ördög is ilyen. A lélek hozza őket bárhová. Így mindenütt ott a templom és a kárhozat. Lefordítom: nem ítélhetem meg, ki miért megy a templomba. Valószínüleg ugyanazért, mint én. Ha én nem az Istennel akarok a maga valóságában találkozni, ahogy ugyan mindenütt ott van, de nekem a templomban különsen, akkor más sem. De én is, tehát akkor a másik ember is.

Hogy mindenütt ott lenne a templom? Nem emlékszem már, melyik apostol mondta, de templom az, ahol legalább két ember beszél Istenről és hisz őbenne. A világ a Sátáné, természetes, hogy itt a kárhozat, ugyanúgy a választás is. Még mindig maradok a megfigyelésem mellett, miszerint rengeteg katolikus csak kényszerből jár istentiszteletekre (egyébként el sem mennek). Szintúgy rengeteg katolikus meg templomban szeretne lenni (értsd a fentebb magyarázott 'templomot' ez alatt). ~Ahány ház, annyi szokás~

Gyerekkoromban a katolikusok a nagynéném egyik szobájában miséztek, a reformátusok meg a templomba jártak, ahol meg nem volt Oltáriszentség. Na, melyik a templom? Azt hogyan lehet megfigyeléssel eldönteni, ki van ott kényszerből? Milyen kényszer van manapság egy szekuláris korban?

Beszélsz az emberekkel, érdeklődsz utánuk. Szokták mondani, hogy egy igaz hívőn meglátszik, hogy ő az. Ha már szekuláris korról beszélünk, az még jobban megköveteli az igaz hitet, szerintem. Kényszer az, ha nyolc évesen azért jársz templomba, mert a szüleid azt mondták. A szüleidnek kellene először beszélniük Istenről, hogy miket éltek át vele, mire jó az egész hit és úgy megmutatni, mire jó az istentisztelet, a dicsőítés, etc. (Ha felnő az ember, persze lehet ez fordítva is)

Az én szüleim nem valami örömmel vették, ha templomba mentem. Az iskolában meg még tiltották is. Hittanra úgy kellett beszökni a templom oldalfolyósólyán lekerített terembe. Tiszta izgi volt. Most nem tiltják, de azért a gerjesztett közvélemény nem éppen templombajárás párti. Én nem tesztelem a templombajárókat. A nyugdíjas apát úr megtette helyettem. Megrótta az ateista pártra szavazókat, mire azok kivonultak. Hát tényleg, miért járnak oda?

Engem nem küldtek templomba, de mehettem volna, hiszen minden barátom odajárt. A megtérésem után viszont már én hívom őket, szeretnék beszélni Istenről is, bár nagyon nehéz. Rengeteg barátom és kedves ismerősöm van, akiknek sokkal könnyebben adom át az ajándékról szóló dolgokat, mint a családtagjaimnak. Pedig az Úr után őket szeretem a legjobban és egyre sürgetőbbnek érzem, hogy megismerjék, hogy van választás. ~Egyébként ébredés van a világon~