Máriabesnyő számomra az egyszerűbb történet. Nem tartják ősi búcsújáró helynek, ahol, ahogy mondják, még a pogányok is a Boldogasszonyt tisztelték volna. Grassalkovich Antal 1758-ban kezdte el építtetni a kegyhelyet. Felesége megbetegedett, és megfogadta, hogy, ha felgyógyul templomot építtet a Szűzanyának. A grófné felépült, de a fogadalom teljesítése elmaradt.

Egyszer Hatvan felől érkezve a lovak megbokrosodtak, a grófék életveszélybe kerültek. Nem segített már, csak az imádság és a fogadalom megújítása. A lovak erre meg is álltak azon a helyen, ahová most már valóban felépíttette, majd folyamatosan templommá bővíttette a kápolnát, rendházat alapított hozzá, és kapucinusokat hozott a hely és a lelkek gondozására.

Kegyszobrot az itáliai Lorettomból hozatott, az ottani csodatevő szobor másolatát, amit úgy tettek az eredetivel azonos értékűvé, hogy hozzáérintették. Érdekesség, hogy az olaszországi szobor egy tűzvészben elpusztult, de a besnyői máig megvan, a főoltár mögött egy „rejtett” oltáron.

A főoltáron ugyanis a világ legkisebb kegyszobrát láthatjuk, amelyhez több imameghallgatás fűződik, mint a besnyő-lorettói fekete Madonnához. A kápolna építésekor előbukkantak az e helyen az ezerkettőszázas években alapított, török időkben elpusztult premontrei apátság romjai. És a romok közt az egyik munkás talált egy kb. 11 centiméteres elefántcsont szobrocskát. A helyet, ahol egyből megtalálták pár ásonyomnyira egy kőlap alatt, a munkásnak álmában maga a Szűzanya mutatta meg.

Ennyi elég is a kegyhely történetéből. Rátérek, hogy jutottam el ide.