Utazni térben szoktunk egyik pontból a másikba. Ehhez bizonyos idő szükséges. Minden utazás elmozdulás a téridőben. Lelkünk legtöbbször mégis egy pontban marad. A zarándok a világ egy újabb kiterjedését ragadja meg, amelyben a lelke is utazik. Két világban vándorol egyszerre. Lenn a fizikai tér valóságában, és fenn az üdvösség annál is valóbb valóságában.

Lehet híres zarándokutakat turistaként végigjárni, és lehet a szomszéd utcáig zarándokként menni. Következő utam, amit bemutatok ezredéveket fog át, és akkora terület tartozik hozzá, hogy aki hajdan bírta, az ország legnagyobb ura volt. A megszentelt utak egyikét próbálom bemutatni, de egyetlen út is több, mint az a fizikai vonal, ami a két pont közt van. Zarándokként nem lehetegyetlen vonalon menni.

Máriagyűd történetének kezdete ködbe vész. Legendák, sejtések szólnak róla, hogy ez a különösen szép fekvésű, különleges klímájú hely mindig is megszentelt lehetett. Szent István papjai már készen találhattak itt egy Boldogasszonynak szentelt kultuszhelyet, vagy valami hasonlót. Nem szeretnék ebbe a kérdésbe most itt belemenni, hogy kinek, milyen vallásnak a kultusza lehetett, ezer éve biztosan a mi Boldogságos Istenszülőnkké, az is lehet, hogy előtte is. A hely történetét nem írom le kronologikusan, a világhálón számtalan ilyen leírás található. Elsősorban a saját élményre hagyatkozom, annyiban érintem a történelmet, amennyire a ma a múlt folytatása, nem érthető semmi sem, ha nem tudjuk, honnan ered, hogyan került a jelenbe.

Lassan fogok haladni. Maga az út is lassú volt, és azt sem szeretném, ha a blog utolérne. Ugyanis ezt az utat még járom, nem fejeztem be. Csodát váró olvasó, most nem csalatkozol! Viszont azon keresztül, amit megéltem az úton, rádöbbensz, hogy eddig is csodák közt léteztél!

(A képen egy solyomalkatú madár, amint a királyegyházai épüőcementgyár előtt a szürke levegőbenfelemelkedik.)