Tehát létezik a latin nyugat és a nemcsak görög, de görög alapú kelet. Elnagyolva azt mondhatnánk, hogy egy latin betűs és egy cirill betűs fele van kontinensünknek. (A román írás eredetileg cirill betűs volt.)
A határ folytonosan változik. valahol a Karélia, Fehérorszország, Ukrajna, a Kárpátok keleti láncai és Bosznia körül fut a határ széles átmeneti sávokkal. A középiskolás történelmi atlaszban van is egy olyan térkép, amelyik az első évezred vallási viszonyait ábrázolja, és ott meg is húzzák ezt a határt. De nem mernek elszakadni a mai szeteroetípiáktól, így többek közt a mai lengyel-ukrán határon is helytelenül futtatják ezt a vonalat. Így pl. Lemberg, a nyugat egyik központja a kelethez került. Az első évezredre ezt még nagyobb hiba alkalmazni.
A köztudatban az van, hogy az 1054-es egyházszakadás óta van ez így. A valóságban, mint előző bejegyzésemben írtam, ez sokkal régebbi kulturális kettősség. Másrészt az 1054-es eseményt sokáig nem vették figyelembe. Többször visszavonták az exkommunikációt, szinte minden jelentősebb zsinaton bejelentették az egységet. Aztán mindig történt valami, ami ezt megtörte.
A két féle életszemlélet közti különbséget a lovag és Odüsszeusz összehasonlításával szoktam szemléltetni. Valahol ebben a blogban ezt már leírtam, de, mivel lusta vagyok visszakeresni, leírom újra.
A lovag a krisztusi szereteteszmény túlhajtás, sokszor már képmutató módon. Hármas fogadalmából (Gottendienst, Herrendienst, Frauendienst) következik a nyugati életfelfogást a reneszánsz rombolása ellenére a felvilágosodásig, nyomokban máig meghatározó egyenes viszonyulás a dolgokhoz. A lovag sohasem támad senkit hátba, az ellenségeivel is gáláns.
A kelet megmaradt Odysszeusz életeszményénél. Homérosz ráaggatta a ”leleményes” állandó jelzőt, ami valójában cselszövőt jelent. Az erények hírében áll, de azokat, ha nem szükséges nem gyakorolja. A legjobb férj, de egy nimfa könnyen feltartóztatja, amikor hitveséhez kellene hazatérnie. A mai napig is ő a példa. Pl. míg nyugaton a hazug politikusok ellen a még többnyire jóérzésű emberek lázonganak, keleten a tömegek az ilyen embert tartják alkalmas, jó vezetőnek.
Hogy mi okozza ezt a különbséget a két kultúra között? Ennek több oka lehet. Általában sanyarú török uralommal hozzák kapcsolatba a Kelet természetét, amikor is a megélhetésért, sokszor a puszta túlélésért leleményessé, ravasszá kellett válni. Az alsószentmártoni kereszt kapcsán e blogban már leírtam, milyen volt a török uralom alatt a Balkánon az élet. Viszont a török még sehol sem volt, amikor Bizánc már az intrika és cselszövés melegágya volt. A különbség egyik meghatározó okát másban látom.
A keleti kereszténységben két felfogás van a liturgiáról. Az óhitűek szerint a liturgia a valóságos Isten valóságos megjelenítése, amihez az, hogy emberek is jelen vannak, csak lényegtelen kellék. A templomot is szigorúan úgy tagolják, hogy beavatottságuk szerint elkülönítik a népet. A trapezában van a kereszteletlenek helye. A megkereszteltek a hajóban, a szolgálattevők az elrekesztett szentélyben kapnak helyet. A liturgia bizonyos pontjain kizárják a beavatatlanokat. A Hiszekegy előtt elhangzik, hogy ”az ajtókat, az ajtókat zárjátok be!”. Régebben voltak is ajtók a trapeza és a návisz között, amivel ekkor kizárták a kereszteletleneket. Ma már többnyire az első tér a nők temploma, ezért nincsenek már ajtók. A legnagyobb hittitkok idején viszont a mai napig kivonul az illetéktelenek a szentélyből, csak az áldozópapok lehetnek bent, még egy függönyt is elhúznak az ajtók mögött.
Ugyan vannak keleten is újhitű mozgalmak, Oroszországban sokszor a cárok képviselték a reformokat az eretneknek kikiáltott sztároobrazecekkel szemben, a lényegében mégsem értek el változást. A szentségeket is formálisan veszi a nép, a csecsemőt a kereszteléssel egyszerre bérmálják, egészen kis gyermekek is áldoznak. Nem szükséges, hogy a tömegek beavatottan átéljék a titkokat. Ugyanígy Isten szava sem feltétlen kell, hogy eljusson a néphez. Amikor nyugaton a már nem érthető görög nyelvet kiszorította a templomból a latin, keleten is megjelent az ószláv nyelvű liturgia. (Az igazság az, hogy nyugaton is, a glagolita liturgia máig élő hagyomány Horvátország egyes mindig is a nyugati egyházhoz tartozó vidékein.)
A nyugat az Evangéliumot az emberek közé vitte. Keleten is a hajó a felolvasás helye, de nyugat képes volt a teljes liturgiát ennek alárendelni. Folyamatosan reformálta is ennek érdekében. Na nem a divatok, konjunkturális nyomások hatására, de folyamatosan reformálta. Így az Örömhír az emberek életének kerete lett. Nyugaton ezért elképzelhetetlen, hogy püspökök arról prédikáljanak, hogy más népeket ki kell írtani, vagy hogy papok a templomtoronyból lőjék a más nemzethez tartozókat.
Mondják sokan, hogy ezek a vadhajtások az autokephal nemzeti egyházak sajátjai. Az autokephália csak újkori jelenség, autonóm egyházak voltak, ráadásul az az érdeke helyzet állt elő, hogy a szerb egyház pl. Magyarországon működött, Szerbia Konstantinápoly fennhatósága alatt volt. De ez az autokephal-sovinizmus sem létezhetne, ha az Ige köztük lenne. Nem akartam én ezzel véleményt alkotni a keleti egyházakról, bizonyság erre, hogy rendszeresen részt veszek liturgikus eseményeiken, de ez, amiről itt írtam, nem tagadható valóság. Európa keleti része enélkül nem érthető.
Még annyit ideírnék, hogy az óhitű felfogásnak többször találkoztam egy igen érdekes következményével. A szent hely, szent idő és a szent ember mentes a bűntől- Az az én nyugati felfogásomban azt jelenti, hogy ott, akkor, és azok tartózkodjanak a bűntől. Keleten pedig azt, hogy nyugottan bűnbe eshetünk ott, akkor és ők, az nem számít. Ez a nőcsábász pópák mentsége is, de pl. Alsószentmártonban máig él a zöld nap szokása. Ezt nagycsütörtökön tartják, és semmi másról nem szól, mint hogy aznap bármit megtehetnek ellenségeikkel, az nem bűn. Betörik az ablakokat, leakasztják a kapukat, leöntik kromofággal az autókat. Figyelem! Nagycsütörtökön ne nagyon tévedjen arra senki!
