Újra jelentkezem, folytatom a blogot. Legutoljára Júdás csókjánál tartottam. Akkor nagyon megviseltek a történtek, most is a hatása alatt vagyok, de valami nagyszerű is történt. Jézus él! Meghalt, de él! Feltámadt! Krisztus feltámadt!
Elkezdem hát elölről, mi is történt.
Én Antal, a Jóisten méltatlan hírnöke, most elmondom az egész történetet.
Az éjszakákat az olajfák hegyén töltötte azokban a napokban. Útba esett Lázár háza felé, és ilyenkor nagyon kellemes hely volt. Akik keresték nem is sejtették, hol tartózkodik, pedig nem rejtőzött. Teliholdnál nem is lehetett a sötétség leple mögé bújni, ő nem is akart. A tizenkettő általában mindig vele tartott. Péter, János és András voltak legtöbbször közvetlenül mellette. A hetvenkettőből elvétve ha maradtunk ilyenkorra vele. Én Andrással beszélgettem arról, hogy mit mondott a vacsoránál, de pontosan ő sem értette. András javasolta, hogy aludjunk egyet az egyik fa alatt. Köpenyeinkkel betakaróztunk, és hamar álomba merültünk.
Álmom különös volt. Angyalok szálltak föl s alá Jézus körül. Ő imádkozott. Térdelt. Arca egyre halványabb lett, a teste reszketett. Az angyalok erősíteni jöttek őt. Némelyek a reszketést próbálták megállítani, mások angyali nyelven beszélgettek vele, így próbáltak erőt önteni belé. Soha ilyen esetlennek nem láttam, még utána sem, pedig nem akármi várt még rá. Egy nagyobb sereg angyal távolabb tüzes kardokkal tartott távol egy egész sereg démont. Volt ott minden: bika és kosfejű, két testű derékban összenőve, lólábú és elmondani sem tudom még milyen szörnyeteg. A kifáradt angyalok, mint valami fürge halak az árral szemben emelkedtek az égbe, ahonnan friss erőben lévők jöttek helyettük. Ha ébren vagyok, tudom, hogy az angyalok, a bukottak sem így működnek, de ott olyan valóságosnak tűnt mindez.
Egyszer felébresztett minket, hogy most ne aludjunk. Az arca pont olyan volt, mint álmomban: megviselt és gyötrött. Én megkérdeztem, hogy hívjam-e akit csak tudok a többi hetvenkettő közül, de ő azt mondta, hogy nem szeretné, ha így látnák. Én is távolabb mentem. Csak Péter, János és András maradt egészen a közelében. Gondoltam, ha ők vele vannak, nem lehet baj. Egy darabig küszködtem lecsukódó szemhéjammal, de csak elnyomott megint az álom.
Ugyanott voltam álmomban is, mint ébren és ugyanakkor. Felálltam és Jézus közelébe mentem. Szólni akartam hozzá, de nem volt hangom. Meg akartam érinteni, de nem volt testem. Amit éreztem, az ő érzései voltak, de csak annyi belőlük, amennyit el voltam képes viselni. A remegés, a hidegrázás, aminek ellenére mégis izzadás öntötte el, mind számomra is érezhető volt. Egy darabig csak néztem, és éreztem, amint a homlokán megindul egy verejtékcsepp. Végigfut a halántékán, majd lecsöppen. A föld elitta, de egészen másként, mint az izzadságcseppet szokta. Maga a csepp is súlyosabb volt. Nyomában kerek vörös folt maradt. Vércsepp. Ettől kezdve csak a kerek vércsepp kiszáradt nyomát láttam. Olyan picivé lettem, hogy egy hatalmas vörös stadionnak tűnt. Megértettem, hogy magára kell hagynom, csak az angyalok maradhatnak vele. Egyre halkabban hallottam szavait. Csak annyit vettem ki, hogy az atyja akarata legyen, ne az övé.
Fegyverzajra ébredtem. Ijedten felugrottam, közelebb akartam menni, de összecsuklottam. A ruhám teljesen átnedvesedett az izzadtságtól. Összekuporodtam, és egy fa mögül ki-ki lesve néztem a történteket.
A templomőrség katonái voltak. Fáklyákkal jöttek, de a telihold is világított. Júdás vezette őket. Jézus felállt, és maga elé tartott kezével lökött egyet a levegőbe. Erre mind elvágódtak. Hamar feltápászkodtak és elindultak Jézus felé. Ekkor már tanítványai is ott álltak mellette. Júdás arcán valami egészen különös mosoly volt, amikor elindult. Remény és beigazolódás ült ki egyszerre a tekintetére. Igazi örömmel indult Jézus felé. Vállára tett kezeivel magához húzta, és egy csókot nyomott az arcára. Ahogy távolodott a két tekintet, Jézus megszólalt:
„Júdás, csókkal árulsz el?"
A katonák ebből a jelből tudták, kit is kell elfogni. Elindultak felé. Péter megilyedt a fenyegető léptektől, előre lépett pár határozott lépést, és kirántotta az egyik katona kardját. Az teljesen lemeredt a váratlan tettől. A kardot jobb kézzel vette el, mert a katona bal oldalán lógott. Rögtön átvette a bal kezébe. Ügyetlenül hadonászott vele, miközben valamit ordibált. Addig lóbálta a fegyvert, még levágta a katona jobb fülét. Mostmár mindketten kiabáltak. A katona jajgatott, Péter meg azt bizonygatta, hogy ő életét is adná Jézusért. A katonák csak néztek: ki ez a bolond, mit is tegyenek vele?
Jézus először Pétert csitította le. Bal karját, amiben a kard volt ragadta meg. Szemébe nézett, valami olyasmit mondott neki, hogy aki fegyvert ragad, a fegyvertől fogja életét elveszteni. Péter a kardot, Jézus Péter karját engedte el, majd a katonához ment. Az a tenyerét a füle helyére tette. Ujjai közt folyt a vér végig az alkarján, a könyökénél csöppent le egyre szaporodóbb ütemben. Jézus lehajolt, felemelte a levágott fülkagylót. Felemelte. Jobb kezével a katona könyökét húzta le, másik kezével visszaillesztett a fület. Majd jobb kezét a katona fejére tette, egy darabig várt, elengedte, visszalépett eredeti helyére. A katona csak némán állt. Száraz bal kezével tapogatta meg a jobb fülét. Meggyőződött róla, hogy ugyanúgy áll, mint előtte. Végigsimította jobbkarján a ragacsos, félig alvadt vért, és leült a földre. Sokáig ott maradt még miután társai elvonultak is.
A templomőrség két tisztje megragadta Jézust. Egy harmadik kötéllel előrefogva megkötözte a kezeit. Szorosan körbevették. Elindultak a város felé. A fáklyáik miatt könnyű volt őket távolabbról követni.
Folytatom
