Ott állt a konyhában. Mind az öt gyermeke aludt. Szemein még meg-meg csillant hajdan volt szépsége, de most valami téboly ült rajtuk. Körbe látszott a szeme fehérje, pedig hatalmas szembogarai ezt nehezen engedik. Először elzárt minden kést. Az urára gondolt és sírt. A sírás feloldotta zavart nézését. Felidézte az NKVD-s tiszt üvöltését, amint a férjét elrángatták otthonról. Nem mondtak semmit, hogyan került a holtteste a Vidubeckij domb alatt a folyópartra. Mit tett az ura? Nem volt hajlandó a barátját börtönbe juttatni szovjetellenes tevékenységért.
Már három éve özvegy. Andrij, a legkisebb nem is látta az apját. Most nekik is végük. Már nincs sóska az árokparton, már megettek minden békát, a tücskök is hallgatnak, kifogytak a Jóisten éléstárából.
És mi van, ha csak egy pusztul, a többi, akkor életben marad…
Ötven évig élt még az asszony. Amint négy gyermekét magukra tudta hagyni, elhagyta a lelke. Csak egy magatehetetlen test volt negyven évig. Etetni, pelenkázni, mosdatni kellett. A semmibe nézett, semmit sem érzékelt. Néha mintha imádkozna, legalábbis valami hoszpogyi pomílúji-szerű hagyta el a száját. Nem adták intézetbe. Gyermekei, unokái szentként tisztelték.
