Az istenek születéséről I.
A török időkben a szentháromság-tagadó unitáriusok nagyobb biztonságban érezhették magukat a török zaklatásitól, mint a többi keresztények. A mohamedánok ugyanis pogánygyanúsnak, a többistenhit felé hajlásnak vélték a Szentháromság tanának elfogadását.
Valójában mi is a viszonya az egy Istennek a pogányok isteneihez? Az egyből lett a több, vagy a sok isten állt össze eggyé? Erre a kérdésre kétféle válasz adható. A prepoliteizmus a többistenhit, a premonoteizmus az egyistenhit elsőbbségét hirdeti. Ha a történeti részletek megvizsgáljuk, mindkettő előfordul. Egy törzs saját istenének a kultusza olyan erős lehet, hogy az minden más istent kizárhat.
A fordított folyamat már nem ilyen egyszerű, mégis azt kell kimondanom, hogy eredetileg, az ős-kinyilatkoztatásban egy és ugyanaz az Isten volt minden kultúrában. Őt találjuk a Védák könyvének legősibb rétegében, ő Ábrahám Istene, az ő nyomaira lelünk szinte minden mitológiai rendszer mélyén. A prepoliteista esetek csak helyi jelenségek voltak az eredeti egyistenhithez való visszatéréshez.
Hogyan lett az egyből több? Ennek a folyamatnak több módja is kihámozható a történelemből. A prepoliteista folyamat ellenkezője a legegyszerűbb. Napjainkban is sokan beleesnek ebbe a tévedésbe. A máshogy tisztelt Istent másik istennek vélik. Ilyen, amikor Allahot, Jahvét és más vallások Istenét külön isteneknek vélik. Az ókorban is előfordult, hogy egy másik nép másként nevezett és ábrázolt Istenét valami miatt a saját istenképük mellé helyezték megkettőzve, vagy többszörözve őt. Ilyen történhet akkor, amikor egy hódító a saját istenkultuszát is ráerőlteti a meghódoltakra, de a régi kultuszt is megengedi, vagy amikor két nép él egy területen, és átveszik egymás kultuszait. Ez a multikulturális politeizmus. A legritkább ez az eset. A folytatásban leírom hogyan születhettek más módon az istenek.
