Szenteltessék meg a Te neved!
A szó többszörösen toldalékolt: szent, szentel, szenteltessék, megszenteltessék, hogy az igekötőt ki ne hagyjuk, amit a magyar nyelv tesz oda az ige hatásosságának növelése érdekében. Ez az igekötő eredetileg a befejezettséget fejezi ki, mint a megszentelt élet kifejezésben. Az eredeti görög szövegben aorisztoszban ragozott az ige, ami mozzanatos cselekvésre utal, vagyis nem folyamatosra. A magyar fordítás tehát az egyszeriséget fejezi ki az igekötővel
Nem szentelje meg valaki, hanem szentetessék meg. A magyar nyelvben ez a műveltető ige, vagyis nem az alany cselekszik, hanem rá irányul más valaki cselekvése. A görög eredetiben ezt passzívummal fejezik ki. Ha az imádság többi kéréséhez hasonlítjuk, ebben tér el tőlük. Ugyanis ha azokkal megegyező módon kérnénk így hangzana: "szenteld meg a Te neved". Ezt az egy kérést nem az Atyához intézzük, hanem az Atyának mintegy ígérjük: számunkra szent a Te neved.
A szó töve tehát a szent. A görögben erre a hágiosz (latin sanctus, sémi kohen) szót találjuk. Van egy másik szent jelentésű szó, a hierosz (sacer, qadis). Utóbbit Istennek (isteneknek) ajánlott tárgyakra, előbbit személyekre alkalmazták. Az áldozat és az áldozatot bemutató. A sacer tehát elfogy, megsemmisül, elég, hogy így átlényegülve az isteneké lehessen. Nem is feltétlen jó ez, lehet átok, kitaszítottság is. A homo sacer amolyan freivogel, akit bárki büntetlenül megölhet, mert a társadalom kitaszította.
A szent ellentéte a profán, a fánuszon, a szentélyen kívüli. A szentélybe viszont csak a pap, a sacerdos léphet, aki ha személyt szentel, akkor konszekrál, ha tárgyat, akkor dedikál.
Szentelni tehát Istennek ajánlani, feláldozni. A műveltető képző pedig azt fejezi ki, hogy az alanya nem a cselekvő, vagyis nem a mi Atyánk neve fogja megszentelni magát. Kerüljük meg a műveltető szerkezetet: szenteltje meg a Te nevedet, de ki? Talán így kellene helyesen mondani: szentelődjön meg a Te neved?
A neve, vagyis az Isten szó. Ez a szó csakis Istené, csakis a szentélyben lehet kimondani, vagyis profán említése tilos. Ugyanott vagyunk, mint az elején: Isten nevét hiába ne vedd! De ez most egészen más. Az atyának nevezett Isten nevének tiszteletét mi kérjük, és nem parancsba kapjuk. Kitől kérjük? Tőle. Az imádság mindig visszahat az imádkozóra. Istentől kérjük tehát, de nekünk szól! Isten neve szent! Ez a mózesi parancs. Nem azt mondta Jézus, hogy tagadjuk meg a parancsot, hanem, hogy értelmesen éljünk vele. Megszentelt név Isten neve, de kimondható, amikor ki kell mondani helyesen, odaillően. A megszentelt nevű pedig itt van, közel, közvetlen, és szeret, mert a mennyei atyánk.
