A Hala Szultán Tekkét különösen csodálatos helynek képzeltem, amíg nem jártam ott. Flamingókkal teli tó partján egy a követői által anyagilag is jól támogatott világvallás egyik legjelentősebb kegyhelye, csakis egy szépen gondozott parkkal, különleges építészeti megoldásokkal büszkélkedő épületekkel létezhet. Hát, sajnos nem ezt tapasztaltam. A kiszáradó sóstóban bomló artémiák bűzéről nem tehetnek, nem is rovom fel a hely gazdáinak, ez van. A környék gondozatlansága viszont már az ő igénytelenségük. Hatalmas gaz, az ösvényekre lógó kiszáradt kórók. A tó és a tekke közt áthatolhatatlan kóróerdő, pedig a tó közelsége különleges lehetőséget adna egy szép park kialakításához. A gaz közt néhány formátlanul égbetörő pálma, kiszáradt fenyő álldogál rendszertelenül. A leomlott kőkerítést vasoszlopok közé húzott rozsdásodó kerítésdrót pótolja. Mindezt tetézi, hogy iszlám szokás szerint az elvadult bozótos külső ágaira papírcsíkokat kötözgettek a legutóbbi ünnepen. Ezeket a nap és a tó párája kifakította, szélfútta szemétnek tűnnek. Az épületek sem különlegesek. Olyan típusmecsetek, amit tucatjával látni Boszniától Indonéziáig. Lehet persze az egyszerűség is nagyszerű, de itt nem ezt éreztem. Ha nem tudtam volna, hogy az ezerhétszázas években épült, meg nem mondanám, melyik korba tegyem. Úgy harminc-negyven évesnek gondolnám, vasbeton vázzal, kívül kőburkolat. Azért nem fiatalabbnak, mert ennyi idő kell, hogy ennyire kopottas legyen. A csúcs számomra a minaret zászlótartója volt. Egy fusizó lakatos összedobja otthon egy fémfűrész és egy kölcsönkért hegesztőtrafó segítségével. Ha véletlenül ez valami XVIII. századi kovács munkája, akkor mellé fogtam, de én azt tippelem, a sziget kettéosztásakor barkácsolták oda, legyen mire felhúzni a török zászlót itt a görög országfél legdélibb részén.
Pedig én eléggé iszlamofil vagyok, mielőtt valaki még félreértené, amit írok. Pont emiatt vártam többet. Keresztényként is tisztelem Um Haramot és nevelt fiát. Ha már arra vitt az utam, fontosnak tartottam, hogy felkeressem ezt a helyet is.
.
.
