A "jöjjön el a te országod" tagmondatnál leálltam a Miatyánk elemzésével. Isten országáról ugyanis az négy evangélium szinte egésze szól. Nehezen szedem össze magamban egy posztnyi terjedeleműre, de előbb-utóbb csak sikerül. A nagyhétig végezni szerettem volna a Miatyánkkal, és a passiót szerettem volna elővenni, ahogy már a blogolás elején szándékoztam. Találtam is egy kálváriát a baranyai Perekeden, ahol nem a ferencesek által elterjesztett via dolorozás stációk vannak, hanem a János passió jeleneteihez készítettek állomásokat, ezekből a képekből indultam volna ki. A nagyhéten viszont külföldön leszek, ahol nem jutok annyit géphez, hogy blogolni tudjak.

A máriabesnyői éléyeimmel sem akartam a miatyánkos sorozattal megtörni. Mindenesetre ott valami olyan élmény ért, ami a szkepticizmusomat kezdi megtörni. Lett egy igazi kegytárgyam. Azelőtt az ilyesmit megmosolyogtam, legjobb esetben szelíd toleranciával hallgattam arról, hogy ez majdnem bálványimádás. Az angyalos sorozatom is azzal a szándékkal indult, hogy bebizonyítsam, nincsenek angyalok, csak a Szentírás szerzői alkalmaztak a mondanivalójuk megerősítése érdekében ilyen képi megszemélyesítéseket. Aztán különös dolgok megszakították a blogsorozatot, mintegy kikérve maguknak, hogy tagadjam őket. Kultúrtürténeti érdekességek léptek elő a maguk valóságában. A szkepticizmusomat a paradigmarendszerek függetlenségének elve váltotta le.

Valami a közeljövőben történni fog, amit még magamban is félve gondolok át. A tudatom nem hiszi, hogy tudhatom, az eszem nem veszi be. Még várok a megfogalmazásával, de érzem, nem kerülhetem ki. Jónás felett is elszáradt az árnyat adó bokor, és már nem volt hova bújnia, a Nap égető sugarai bezavarták a városba, ahol szólnia kellet az emberekhez...