Az alsószentmártoni csoda I.
Nem messze eszéki zarándoklatom útvonalától érdekes dolgok történtek. Legalábbis a sajtó felkapott egy hírt, és ennek hatására a helyiek is felbuzbultak.
Áll a falu határában egy kőkereszt. Olyan szokványos kereszt, amit a XX. század elején az utak mentén tucatjával állítottak. Az anyaga vöröshomokkő. Kb 50 kilóméterre bányászhatták a Jakab hegy oldalában, ott is faraghatták valamelyik kővágőszőlősi vagy környékbeli kőfaragó műhelyében. Ez a közet hamar málik az elemek viszontagságainak kitéve, de mivel 1923,az állítás óta többször átfestették, elég jó állapotú. A szentmártoni faluból a telep mellett, a lebontott szerb haranglábtól egy földút vezet a kereszthez. Ott az út elágazik. Jobbra Tótokfölje nevű hajdani pusztára jutunk, ahol szlavóniai telepesek éltek, innen a neve. Balra Livodapusztára jutunk, bár ezt az utat régóta nem járják, magas gaz nőtte fel, sőt most a kereszt körüli tereprendezés maradék földjével el is torlaszolták.
Livoda, vagy Livada (horvátul rét a jelentése) Egyházasharasztihoz tartozik, ma már lakatlan hely. Siklós felé rövidebb volt az út Szentmártonon át, ezért használták ezt az utat annak idején. A kereszt a pusztáról távozó és érkező embert emlékeztette az utolsó elágazásnál Jézus keresztáldozatára. A pusztán németek laktak vagy ötvenen a XIX. század végétől . 1945-ben sokukat - nőket és férfiakat - a Szovjetunióba deportálták málenkij robotra. A jugoszláv határ közelében a lakosok mozgását is korlátozták. Úgy a hetvenes években néptelenedett el a hely. A kereszten feltüntették németül az állíttató személyek nevét gót betűkkel, innen tudhatjuk a jellemző családneveket.
Maga Egyházasharaszti inkább magyarlakta református falu volt, a török időket is átvészelték a Dráva holtágai közt búvó mocsarakban. Szentmárton, eredetileg Drávaszentmárton viszont csak a Rákóczi szabadságharc után népesedett be. A Szerbiából jött lakosság katolikus hitre tért, ők a horvát öntudatú sokácok. Az ezernyolcszázas évek második felében ugyancsak Szerbiából vlach nyelvű szerb cigányok érkeztek, a falu livadai végén az un. „Telepen” éltek. Sokan azonosítják őket a szintén a román nyelvvel rokon nyelvet beszélő beásokkal, de ők sem nyelvileg, sem kulturálisan nem azonosak velük. Magyarországon kizárólag Alsószentmárton környékén élnek, de Szerbiában, Horvátországban vannak még a legtöbben. A hatvanas-hetvenes évek vidékellenes politikája következtében a sokacok a faluból beköltöztek a városokba, így ma már szinte csak cigányok lakják.
A falu vallásilag nem volt egységes. A sokácok katolikusok voltak, ahogy letelepedtek, saját kis templomot építettek, a siklósi ferencesek jártak ki, majd a negyvenes években önálló plébániává emelték. A cigányok a szerb ortodox egyházhoz tartoztak. Ahogy a szerbek fogytak, a paróchus egyre messzebb volt elérhető, Siklóson, Magyarbólyban, és most már csak Mohácson. Az ötvenes évek végére áttértek a katolikus egyházhoz, de a mohácsi paróchus a mai napig saját híveinek tartja őket, akiket akadályoztatása miatt a katolikus pap lát el.
És máris napjainkban vagyunk. Illetve még nem, menjünk még vissza az időben úgy két évet. Miroszláv, a húsz év körüli ifjú, a másik Miroszláv, meg társaik, úgy négyen-öten a környéken dolgoztak. Közhasznú munkában tetette rendbe a környéket a helyi önkormányzat. Mikor végeztek, hogy az idő is teljen, erre menetek vissza a faluba, és a keresztnél egy kis beszélgetésre megálltak. Itt folytatom…
