Az alsószentmártoni csoda V.

A szentmártoniak hitvilágát ígértem, hogy megpróbálom e lehetőségekhez képest bemutatni. Azért csak a lehetőségekhez képest, mert a blog nem alkalmas arra, hogy komolyabban belemenjek, részletesen kielemzett példákat hozzak állításaimra.

Lankó József alsószentmártoni plébános, azaz a „Tiszi” szerint a cigányoknak saját vallásuk van, ami hasonlít a kereszténységre. Én a cigányokhoz nem értek, csak néhány kisebb csoportját tudtam ennek a nem is egységes népnek megismerni, úgyhogy csak Alsószentmártonnál maradok.

A szentmártoniak magukat szerb cigányoknak nevezik. Újabban terjed a muncsány, muncsány beás elnevezésük is, amit a nyelvészek találtak ki. Ugyanis a szentmártoni nyelv a beás nyelvhez a t-c hangzók átalakulása tekintetében pont úgy aránylik, mint a román nyelv nyelvjárásai közül a havasalföldi (munténiai muncsán) és az erdélyi (ardelán).

Mindez persze nem jelenti azt, hogy Havasalföldi származásúak lennének. A Balkán ugyanis tele volt hajdan elszórt vlach, vagyis román nyelvű népekkel. A feleségem családfáját kutatva pl. Kréta szigetén találtam egy Jovanovics nevű őst, aki a XIX. században települt Magyarországra. Valahogy úgy képzeljük, hogy falunként, sőt falurészenként más-más nép lakta az egész Balkánt. Szerbek, makedon-bolgárok, albánok, különféle vlach csoportok, görögök, néhol nem is kis számban törökök is, itt-ott katolikus horvátok, sőt még egyéb afrikai, ázsiai néptöredékek, akiket a Török birodalom más részeiből hurcoltak ide. Az oszmán uralom alóli felszabadításkor megkísérelték a homogén nemzetállamok kialakítását, de a ma napig is a balkáni puskaporos hordó egyik gyújtózsinege az etnikai inhomogenitás. Hogy a szerb cigányok a sajátos vlach nyelvükkel honnan származnak, rejtély. Cigánynak tartják magukat, de a cigányok többségét alkotó kálderás-kolompár népekkel sem nyelvi, sem kulturális rokonságban nem állnak, sőt arcra, testformára megkülönbözteti a gyakorlott szem őket, ahogy maguk is megteszik ezt a megkülönböztetést, sokszor eléggé rasszista felhangú lenézések közt a romacigányok felé.

Magyarországon az elmúlt századokban minden balkáni, a Török birodalomból származó jövevényt egyszerűen görögnek neveztek, csupán a szerbeket különböztették meg, rác néven. Ennek az oka az volt, hogy a szerb egyház gyakorlatilag áttelepült Magyarországra, és kulturális autonómiát épített ki, még a többi balkáni nép a szerb egyház szervezetében a „többiek” értelemben használt „görög” nevet kapták. (Érdekes, hogy az apostolok idejében, ahogy az újtestamentumban is használják, a görög szó szintén gyűjtőfogalom volt, a nemzsidó rómaiakra.) A görögök tehát nem csak görögök voltak, hanem elsősorban vlachok. Az alsószentmártoniak emlékezetében is a legrégebbi azonossági pontot úgy említik, hogy „görögök voltunk”. Ez semmi mást nem jelent, mint hogy a Balkánról jöttek, és görögkeleti valláson voltak.

De mit jelentett a görögkeleti vallás a Balkánon? Ne a mai egyházszervezetre gondoljunk, mert a plébánosnak megfelelő paróchusok, a falvak, városrészek lelkészei szinte teljesen hiányoztak. Nagyobb területek lelki gondozását közvetlenül a monostorokból látták el. Egy-egy egyházmegyében csak néhány monostor volt, a legrangosabb élén maga a püspök, a vladika állt. A vladika pedig a konstantinápolyi Fanar városrészben székelő patriarchának volt alárendelve. Annak ellenére, hogy a szultán időnként felszegeztette a Fanar deszkafalaira a pártiárkákat, elég fontos szerepet szánt a Fanar görög lakosainak a birodalom irányításában. A ráják, azaz a keresztények hivatalos ügyeit, a bíráskodást a porta a hajdani államalakulatok teljes felszámolása után a vladikákra bízta. Ezért hordanak a keleti püspökök a mai napig zárt korona alakú püspöksüveget, és állnak megfelelő alkalmakkor olyan kör alakú szőnyegen, amin sast ábrázolnak. Ezt a szokást a Török birodalmon kívül is átvették, de eredetük a vladikák világi hatalma, amit a szultán ruházott rájuk. Mivel a keresztények világi hatalmi szervei voltak a püspökségek, még püspök és érsek dinasztiák is kezdtek kialakulni, mint pl. a mai Montenegróban a Petrovics-Nyegos család. Itt ugyanaz a nagycsaládi klánrendszer működött, mint Alsószentmártonban.

A pasztorációt tehát a monostorok világi teendői is akadályozták, de közlekedési nehézségek, a portyázó hadaktól való félelem miatt a hívek sokszor és sokáig pap nélkül maradtak. A vándorló kalugyerek között időnként csalók is felbukkantak, de a valódi szerzetesek is hiányos képzettségükből adódóan néha téveszméket, babonás nézeteket is terjesztettek. A szentségekben rendszertelenül részesült a nép. A keresztségben és vele együtt a bérmálásban még mindenki részesült, hisz ezzel vált kereszténnyé, de a többi szentséghez csak kevesen juthattak.

A házasságkötés pl. csak a kiváltságosoknak járt, mivel a szokás az volt, hogy szekérnyi ajándékkal vonult a monostorba a násznép. Valahogy így működik az szentmártoniak vallásgyakorlása is. A keresztséghez ragaszkodnak. Viszonylag nagy ünnepséget rendez ilyenkor a nagycsalád malacsütéssel, de a többi szentséget csak a vallásosabbak kérik. Házasságot is ritkán kötnek. Gyakori a próbaházasság, hogy jobbára a menyjelölt a vőlegény házába költözik, de az sem ritka, hogy a vőjelöltet fogadja be az após családja minden kötelezettség nélkül. Ha az együttélés sikeres, vagy ha a lány áldott állapotba kerül, együtt is maradnak. Ha nem, akkor szétválnak, és a falu tudatában újra hajadon, illetve nőtlen állapotúvá válnak, Az élettárs szót nem ismerik, rögtön feleség lesz a nő, ha társa van. A modern idők hasonló szokásaitól függetlenül így éltek ősidők óta. A családalapítás feltételei közt nem szerepel az egzisztenciális biztonság megadásának képessége, mert a pár a nagycsalád keretein belül találta meg a megélhetését. Ma már a kiscsaládok is igyekeznek anyagi önállóságra, ilyenkor az általában már több éve együtt élő pár összeházasodik, saját házba költözik.

A másik fontos eseménye az egyéni létnek a keresztelésen és a házasságon kívül a temetés. Ahhoz ugyanúgy ragaszkodtak, mint a kereszteléshez, hogy a halottat pap, vagy valamilyen egyházi ember temesse. Ilyenkor üzentek a monostorba, és a pap megérkezéséig virrasztottak. A halottvirrasztás nemcsak a Balkánon volt szokás, hanem szinte egész Európában, de a szentmártoniaknál máig él. Közegészségi okokból már halott nélkül, annak csak jelképes jelenlétében végzik. Sokáig ragaszkodtak a halott jelenlétéhez. Lankó atya nem akart háztól temetni miután a ravatalozó felépült. Volt olyan eset, amikor emiatt a már katolizált család a mohácsi szerb papot hívta temetni. Úgy mondták, a szakállas papot. Pedig Lankó tiszinek igazán nagy szakálla van, a szerb paróchusnak meg csak olyan jelzés értékű kecskeszakállkája volt. A virrasztást felváltva végezték. A sógorság feladata volt a virrasztók etetése, itatása. Akkora lakomát nem rendeznek, mint keresztelőkor, de illik jól tartani a vendégeket. A sírnál bérelt siratóasszonyok adják meg az alaphangot, aztán már megy a keserves sírás magától. Az özvegyeket, gyermekeket sokszor úgy kell erővel visszatartani, hogy ne ugorjanak a halott után a sírba.

Hű. ez most hosszú és nehéz szövegnek sikeredett! Ha lenne érdeklődés folytatnám.

(Vladika főpapi ornátusban. Ez az öltözet bizánci eredetű, de a Török birodalomban alakult ki. -

- A budai szerb püspök a 2010. évi gráboci bűcsúliturgián. )