Az imádság egyre fontosabb számomra. Mindig is imádkoztam, de ahogy haladok előre a korban, mélyebb és mélyebb értelmei tárulnak fel ugyanannak a kapcsolatnak, amit Istennel kialakítottam. Ebből a blogból úgy tűnhet, mintha ez valami kultúrtörténeti alapú viszony lenne  ez a Teremtővel. Igen, van ilyen aspektusa is, de igazán ez a lélek mélyén van, egészen mélyen, ahol már nincsenek szavak sem. És lehet szavak nélkül is imádkozni. Sőt talán az igazi imádság szavak nélküli.

Még iskolás koromban hallottam először Aranyszájú Szent János liturgiájából a kerubéneket. Nem is igazi imádság, hanem egy imádság felajánlása: ”háromszor szent éneket ajánlunk.” De ezt nem akárhogy tesszük, hanem titkosan. Titkosan angyalokká válunk. Ez nem igazi átváltozás, csak amolyan átélés, talán szerep. A szövegben az van, hogy ”kik a kerubokat titkosan ábrázoljuk”. A titok latinul misztérium. És innen elfogynak tényleg a szavak, csak annyit tud az ember szólni az Úr színe előtt, hogy Szent, Szent, Szent. De képes erre az ember? Nem, de kerubokat ábrázolva igen.

Ha szláv nyelvű liturgián veszek részt, érdekes módon, nem a heruvim (kerubok) szó ragad meg bennem, hanem a tájno, titkosan szó. Valahogy úgy van elhelyezve a szövegben, hogy az a magva. Az ismétlés is is csak ennyi: ”titkosan, titkosan ábrázoljuk.”

Az egész kereszténység semmi több, mint ennek a titoknak a megélése.