Kelet és nyugat
Diocletianus előtt császárnak lenni nem jelentett életbiztosítást. Ha már fél évet tudott valaki az imperatori pozícióban maradni, szerencsésnek mondhatta magát. Diocletianus úgy vette elejét annak, hogy ellenfelei eltegyék, hogy megosztotta velük a hatalmat. A birodalmat földrajzilag is ketté osztotta, magának a keleti, Maximianusnak a nyugati felet szánta, ahol mint augustusok uralkodtak. Mindketten további két-két részre osztották részbirodalmukat egy-egy caesart véve maguk mellé, akik egyben fogadott fiuk és örökösük is lett, sőt még lányaikat is hozzájuk adták. Így lett a kelet caesarja Galerius, a nyugaté pedig Constantius, a későbbi Nagy Konstantin apja.
A kettéosztás maga igen érdekes. A provinciákat megyékbe fogja, úgy hogy az Illiricum két megye, Pannonia és Moesia közt oszlik meg, de a keleti caesar uralma alatt. A kelet és nyugat határa a nagy pannoniai és itáliai megye közé kerül. De itt nem is ez az érdekes, mert itt sok változás lesz még, ezen a területen dől el szinte minden, ami Európa sorsát meghatározza.
A két szélső rész Constantius és Diocles negyede. A keleti részek a hellenizmus kulturális hatása alatt vannak. Itt keveredett össze Alexandrosz és utódai idején minden, ami az ókori kelet. A mai multikultihoz nagyon hasonló kulturkeverék jött létre. A klasszikus görög alapokat megfertőzte és átjárta Egyiptom, Babilon, Perzsia és egy csomó keleti kultúra hatása, még Indiáé is. Nem mondható ez a kultúra olyan magasrendűnek, mint bármely alkotója volt, inkább valamiféle megbomlott rend volt, amiben megint csak a mai multikultihoz hasonlított. Az összekötő nyelv itt a görög volt a latin a közigazgatás nyelve volt. Vallásilag leginkább a nyúédzshez tudnám hasonlítani ami ott volt. Keleti vallástöredékekből összerakott beavatásos misztériumok zavaros szimbolikával, de a kereszténység is jelen volt, sőt itt született.
A nyugati rész puritánabb és tisztán latin, a bennszülötteket sikeresebben integrálja. A germánok ugyan folyamatos fenyegetést jelentenek, de római és a germán racionális gondolkodásmód találkozik, és egy gyakorlatiasabb kultúrát hoz létre. Róma városa maga ide tartozik szinte egymaga a metropoliszok közül, talán Carthago még jelentős központ, a gall, brit részek lakosai nem annyira nagyvárosoba tömörülnek. Itt majd később jelennek meg a városok egészen más jelleggel. Keleten viszont ott van Antiochia, az egyiptomi Alexandria, Jeruzsálem és a Constantinus által nagyvárossá tett Konstantinápoly, azaz Bizánc.
Ez a két szubszrátkultúra, a kétféle pogányságnak, azaz a keleti misztériumvallásoknakak és a nyugati letisztultabb gyakorlatiasság pogányságnak hatása a kereszténység idején alapvonásaiban megmaradt. A hitelveket különösen keleten sikerült az igaz hit keretein belül tartani (innen az otodox, azaz igazhitű kifejezés), amit nyugat is elfogadott. Az igazi különbség inkább csak formális, a liturgia külsőségeit jellemzi. A kelet a hagyományt tartja inkább fontosnak, a nyugat pedig azt, hogy az Ige érthetően eljusson mindenkihez. A liturgikus nyelv kezdetben az Evangélium görög nyelve. A nyugat bevezeti a latint, mondván azok a nyelvek is elfogadhatóak, amin Krisztus keresztjére íratta a feliratot Pilátus. Keleten is megjelenik a szír, asszír, kopt liturgikus nyelvek, sőt a Birodalmon kívül mások is (malabár, amhara, stb.) A nyugat viszont a latinban egységesedik.
Maga a liturgia formája is eltérést mutat. A kelet megmarad a Szent Jakab hagyománynál, amit aztán Nagy Szent Bazil és Aranyszájú Szent János továbbfejleszt. Nyugaton a római egyház liturgiája és a gall egyházak szokásai alakítanak ki egy másik liturgikai rendszert.
Ennél sokkal súlyosabb a politikai megosztottság. Keleten tovább él a Római Birodalom több, mint ezer évig. A nyugat viszont elsősorban germán vezetésű romanizált vagy germán lakosságú államokra szakad, ahol igazán csak a germánok hoznak létre nagyobb birodalmat. Igazán az ellentéteket egy olyan esemény mélyíti el, amire az adekvát válasz inkább az összefogás lehetett volna. Megjelenik az iszlám. A keresztény államok számára elveszik a Közel-kelet egy része, Afrika és Hispánia. Mindez Bizáncot sokkal súlyosabban érinti, különösen az után, hogy a török törzsek megjelentek. Ettől kezdve a nyugat viszonya a kelethez pusztító. Már a keresztes háborúk sem azért indultak, hogy a keleti keresztény uralmat visszasegítsék állítani, hanem nyugatosítani akartak. Aztán a nyugat elvesztette a hitét. Előbb még külsőségekben tartotta magát, aztán nyíltan nem keresztény lett. A kelet már mint gyarmatosítandó terület jelent meg. Tkp. ez tart máig, a XX. század nagy háborúi is ezzel a folyamattal kapcsolatosak, nem véletlen, hogy mindkettő a kelet-nyugati határral kapcsolatban robbant ki.
Hű, de hosszúra sikerült ez a bejegyzés, ahhoz képest, hogy úgysem fogja elolvasni senki.
