ANTIBLOG - AZ AUTONÓM GONDOLAT

Üdvözletemet küldöm a blog olvasóinak Torinóból!

http://keresztenyfilmek.com/bizonyitekok/a-torinoi-halotti-lepel.html

A Szindon, vagyis a torinói lepel témája szinte lerágott csont. Hívők és hitetlenek ezerféle érveit és azok ellenérveit lehet olvasni a különféle kiadványokban. A világhálón is rengeteg anyag van róla, feleslegesnek tartom, hogy itt is egy szindonológiai sorozatot indítsak.

Ugyan vannak még olyan részletek, amiről izgalmas történetekkel kiegészítve lehetne még írni, ahogy Miles Christi is tette blogjában, én most ezzel a sorozattal mégis a személyes találkozásomat szeretném megörökíteni lepellel.

Nem célom, hogy a Szindon eredetisége mellett érveljek, Véleményem szerint, ha hamisítvány, a lényege akkor is ugyanaz. A hit nem egy vásznon múlik, de az a lelkierő, ami a vászon által keletkezik nem annak eredetiségéből fakad. Ezért nem is szeretem a ”hamisítvány” megnevezést vele kapcsolatban, mert ha netán mégsem Krisztus halotti leple lenne, akkor sem feltételezem, hogy készítőjét valami olyan rossz szándék vezérelte volna, amit a ”hamisítás” szó sugall.

Most tehát egy kicsit szüneteltetem a máriaábrázolásokról szóló sorozatomat, és egy kicsit csak a lepellel foglakozom. Aztán lehet, hogy a két téma párhuzamosan is fog futni, de előbb a Szindon következik.

Mint említettem, nehéz újat írni róla, ezért a vele kapcsolatos triviális tévedések kijavításán kívül főleg a személyes élményeimmel kívánom a blogot megtölteni. Az első ilyen élmény maga a lehetőség a találkozásra a lepellel. Ez önmagában is akkora csoda, hogy felér magával az ottléttel, azzal az öt perccel, amit ott lehet tölteni Jézus különös lenyomata előtt. Aztán meglátom, miről tudok még írni, ahogy a dolgok most maguktól alakulnak.

Krisztus szenvedése az emberek szenvedése – XVI. Benedek pápa meditációja a torinói lepel előtt

Elmélkedésének elején a Szentatya úgy fogalmazott: ez a zarándoklat most különösen fontos számára, talán azért is, mert az évek múlásával egyre érzékenyebbé válik az üzenetre, amelyet ez a különleges ikon magában hordoz. Elsősorban azért, mert Péter utódjaként áll előtte, s az egész egyházat, az egész emberiséget hordozza szívében.

A lepel nagyszombat misztériumának szimbóluma. Halotti lepel, amely egy keresztre feszített ember testét takarta, éppen úgy, ahogyan az evangéliumok elmondják Jézus történetét, akit dél körül keresztre feszítettek és délután három óra körül kilehelte lelkét. Húsvét szombatjának előestéje volt, és amikor esteledett, Arimateai József, a főtanács gazdag és tekintélyes tagja bátran Poncius Pilátus elé állt kérésével: szeretné eltemetni Jézust abba a sírba, amelyet sziklába vájatott magának nem messze a Golgota hegyétől. Miután engedélyt kapott erre, gyolcsot vásárolt, levette Jézus testét a keresztről, begöngyölte a gyolcsba és a sírboltba helyezte (ld. Mk 15,42-46). Így mondja el Márk, és egyezik ezzel a többi evangélium elbeszélése is. Jézus a szombatot követő nap hajnaláig ebben a sírban volt eltemetve, és a lepel megmutatja nekünk, milyen volt a teste ebben a rövid, körülbelül másfél napnyi időben, amely jelentőségét tekintve végtelen idő volt.

A nagyszombat a rejtőzködő Isten napja, ahogyan az ókori szerző szentbeszédben olvashatjuk: „Mi történt? Nagy csend van ma a földön. Nagy csend és teljes elhagyatottság. Nagy a csend, hiszen meghalt a Király… Isten halt meg a testben, és megfutamította az alvilágot” (Szentbeszéd Nagyszombat szent napjára, PG 43, 439). Az apostoli hitvallásban megvalljuk: „szenvedett Poncius Pilátus alatt, megfeszítették, meghalt és eltemették. Alászállt a poklokra, harmadnapon feltámadt a halottak közül”.

Korunkban az emberiség különösen érzékennyé vált a nagyszombat misztériuma iránt. A mai ember lelkiségének része a rejtőzködő Isten, létfontosságú, szinte öntudatlan része, mintha egyre növekvő űr lenne a szívében. A XIX. század végén ezt írta Nietzsche: „Isten meghalt. Megöltük”. Ez az idézet szinte szó szerint a keresztény hagyományból ered, gyakran ismételjük mi is a keresztút során, talán fel sem fogjuk teljesen, mit mondunk. A két világháború, a koncentrációs táborok, a gulág, Hirosima és Nagaszaki után korunk egyre nagyobb mértékben nagyszombattá vált. E nap sötétsége mindenkit az életről faggat, különösképpen minket, keresztényeket. Nekünk is van közünk ehhez a sötétséghez.

Isten Fia, a Názáreti Jézus halálának azonban van egy másik oldala, egészében pozitív oldala, nevezetesen: a vigasz és a remény forrása. És ez ébreszti bennem a gondolatot, hogy a lepel olyan, mint egy fényképes dokumentum, van egy „pozitív” és egy “negatív” oldala. A hit legsötétebb misztériuma egyúttal a soha véget nem érő remény legfénylőbb jele is. A nagyszombat a „senki földje” a halál és a feltámadás között, de erre a senki földjére eljött Valaki, az Egyetlen, az emberért viselt szenvedés jeleivel ment át rajta: „Passio Christi. Passio hominis” (Krisztus szenvedése, az emberek szenvedése). A lepel ezt a pillanatot mutatja, pontos tanúsága az emberiség és a világegyetem egyedülálló és megismételhetetlen köztes állapotának, amelyben Isten Jézus Krisztusban nem csupán halálunkban, hanem a halálban maradásunkban is osztozott. Ez a legmélyebb szolidaritás.

Ebben az „időn túli időben” Jézus „alászállt a poklokra”. Ez azt jelenti, hogy Isten, aki emberré lett, belépett az ember legvégső, abszolút magányába, ahová nem ér el a szeretet egyetlen sugara sem, ahol a teljes elhagyatottság uralkodik, egyetlen vigasztaló nélkül: a „poklokba”. Jézus Krisztus a halálban maradt, átlépett ennek a végső magánynak a kapuján, hogy mi is átléphessünk rajta az Ő vezetésével. Mindannyian megtapasztaltuk már az elhagyatottság ijesztő érzését, ez az, ami még a halálnál is rémisztőbb, mint amikor gyermekként rettegünk attól, hogy egyedül maradjunk a sötétben, és csak az nyugtat meg, ha jelen van valaki, aki szeret minket. Éppen ez történt nagyszombaton: a sötétség birodalmában felhangzott Isten hangja. Megtörtént az, amit soha nem gondoltunk volna: a szeretet áthatolt a „poklokon”. A legvégsőbb emberi magány végtelen sötétjében is meghallhatunk egy hangot, amely hív minket, rálelhetünk egy kézre, amely megfog és kivezet minket. Az emberi lény azért él, mert szeretik és mert szerethet. És ha még a halál terébe is behatolt a szeretet, akkor oda is elérkezett az élet. A végtelen magány órájában soha nem leszünk egyedül: „Passio Christi. Passio hominis”.

Ez a nagyszombat misztériuma. Éppen onnan, Isten Fia halálának sötétjéből tört elő az új remény fénye, a feltámadás fénye. És amikor a hit tekintetével nézem ezt a leplet, mintha látnék valamit ebből a fényből. A lepel alámerült ebbe a mélységes sötétségbe, ugyanakkor mégis fénylik. Hiszem, hogy azért jönnek el emberek ezrei, hogy hódoljanak előtte, mert nem csupán a sötétséget látják benne, hanem a fényt is, nem csak az élet és a szeretet vereségét, hanem a győzelmet, az élet győzelmét a halál felett, a szeretet győzelmét a gyűlölet felett. Igen, látják Jézus halálát, de rajta keresztül látják a feltámadását is, a halálban ott dobog az élet. Ez a lepel hatalma. A „szenvedés emberének” arca, amely magán viseli minden idők emberének szenvedését, bárhol élt is, a mi szenvedéseinket is, a nehézségeinket, a bűneinket is – „Passio Christi. Passio hominis” – ez az arc ünnepélyes tekintélyről, paradox hatalomról árulkodik. Ez az arc, ezek a kezek, ezek a lábak, ez az egész test beszél, hallgathatjuk a csendben. Hogyan beszél a lepel? A vérrel beszél, és a vér az élet! A lepel egy vérrel írt ikon, egy megkorbácsolt, töviskoszorúval koronázott, keresztre feszített, jobb oldalán megsebzett ember vére. Minden vérnyom a szeretetről és az életről beszél. Különösen az a kiterjedt nyom, amely az oldalánál van, vérből és vízből áll, egy nagy sebből ered, amelyet egy római lándzsa ejtett. Ez a vér és ez a víz az életről beszél. Mint egy forrás, amely a csendben zúg, és amelyet meghallhatunk, meghallgathatunk a nagyszombat csendjében.

A pápa elmélkedésének végén azt kérte a jelenlévőktől, hogy dicsőítsék mindig az Urat hűséges és irgalmas szeretetéért. Vele együtt ők is, amikor elhagyják ezt a szent helyet, vigyék magukkal a lepel képét, szívükben vigyék el a szeretet szavát, hittel, reménnyel és szeretettel teli életükkel dicsérjék az Urat.

Magyar Kurír

Virágvasárnap. Még akkor, amikor ezt a blogot indítottam:

http://antiblog.blogol.hu/?perm=743455

És ami legjobban tetszik az akkori bejegyzéseim közül:

Egy kereskedelmi TV híradójából

Jeruzsálem. Soha nem látott tömeg gyűlt össze a városban, amikor hírét vették, hogy Názáreti Jézus az ellene kiadott körözés ellenére feljön az ünnepre. A fokozott érdeklődés oka egy Lázár nevű ember híresztelése, miszerint őt Jézus a hálából támasztotta fel. A csodatevő - mint korábban azt hírül adtuk - nemzetbiztonsági szempontból veszélyes elem. A főtanács legfrissebb közleménye szerint, ha nem sikerül a jézusveszélyt idejében elhárítani, az az egész emberiség történetére nemkívánatos hatást gyakorolhat. Kiszivárgott hírek szerint Róma tart tőle, hogy nem tudják Jézus követőit a zsidók felszámolni, a birodalomra hárul annak minden terhe. A farizeusok egymást okolják, hogy eddig eredménytelen volt minden próbálkozásuk. A helyszínen tudósítónk Oppurt Iván. Halló!

- István!

- Tessék?

- A vonalban Oppurt István vagyok. Üdvözlöm a nézőket. Mint arról tegnap beszámoltam, a templomot és környékét már öt nappal az ünnep előtt ellepte a tömeg. A rómaiak toleranciája lehetővé tette, hogy a helyiek szabadon ünnepelhessenek, ezért a korai följövetel a városba. Sokan próbálják ezt Jézus népszerűségének betudni, de, mint az a főtanács közleményéből kiderül, csak elenyésző követője akadt, óvatos becslések tizenkettő és hetvenkettő közé teszik. Semmiképp sem lehetnek többen annál, mint ahányan néhány hallal jól tudnak lakni. Nem tűrhető tovább, hogy ez a kicsiny csoportocska az egész nemzet biztonságát veszélyeztesse. A templomőrség felkészült az esetleges rendbontók ártalmatlanítására. Titkosszolgálati forrásokra hivatkozva tudni vélik, a helyi médiák, hogy Jézus elhagyta búvóhelyét, az éjszakát barátainál, annak a bizonyos Lázárnak a házában töltötte, Jeruzsálem felé közeledik.

- István! Innen a stúdióból úgy látjuk, a zaj fokozódik, és a tömeg egy irányba csődül. Mi történik most?

- Ünnep közeledik, zajlanak a templomi események...

- A templom tőled balra van, de a tömeg mintha a damaszkuszi kapu felé vonulna.

- Igen. ... Igen, ez a Názáreti Jézus. Forduljatok arra a kamerával! Egy szamárcsikó hátán ül. Ő okozta a riadalmat. A tömeg pálmaágakat szór eléje. Vannak, akik még köpenyüket is leterítik. Mögötte tanítványai, tíz-tizenkettő elől, vagy száz hátrébb. Kissé zavartaknak tűnnek. Ott látom az Iskarioti Júdást is, aki állítólag közvetít a rendbontók és a főtanács közt. Kiváló gazdasági szakembernek tartják. Többször nehezményezte a jézuskövetők pazarlását. Nagy jövő előtt álló reálpolitikus. Talán neki sikerül ezt a jézus-őrületet helyes mederbe terelnie.

- István! A tömeg valamit skandál. Pontosan innen nem érteni.

- "Hozsanna! Áldott, aki az Úr nevében jön, Izrael királya!" Az elemzők ettől is tartottak, egy király elronthatja a viszonyt Rómával és Heródessel is. A szamárcsikótól is előre tartottak, mert az is meg volt írva, hogy rajta jön Sion leányának, Izráelnek királya. Hát nem kis bonyodalom. A templomőrség tehetetlen, nem is tud beavatkozni.

- Köszönjük István, most elkapcsolunk, de ha bármi fejlemény adódik, hívunk újra. Jeruzsálemi tudósításunkat látták Oppurt Istvántól.

Máriaábrázolások – Angyali üdvözlet

Az Egyház ma ünnepli az eseményt pontosan kilenc hónappal karácsony előtt. Az év sarkpontjai voltak, csak a precesszió miatt ma már három napot eltolódtak., A termékeny háromnegyed év amiben Mária kihordja a Kisjézust. A másik sarokpont Keresztelő Szent János (Iván) születése a nyári napforduló után, és a szeptemberi napéjegyenlőség mára már egyházi ünnepként nem is szerepel. Az öünnep magyar neve - Gyümölcsoltó Boldogasszony - innen ered.

Nézzük először, mit ír a Szentírás (Lk 1,25-38.), majd a következő posztokban az ikonográfia teljes megértéséhez az apokrifot is megnézzük, sőt bizonyos szimbólumokat máshonnan kell majd megfejtenünk.

Lukács tehát ezt írja:

A hatodik hónapban az Isten elküldte Gábor angyalt Galilea Názáret nevű városába egy szűzhöz, aki egy Dávid házából való férfinak, Józsefnek volt a jegyese, és Máriának hívták. Az angyal belépett hozzá és megszólította: "Üdvözlégy, kegyelemmel teljes! Veled van az Úr! Áldottabb vagy minden asszonynál." E szavak hallatára Mária zavarba jött, és gondolkozni kezdett rajta, miféle köszöntés ez. Az angyal ezt mondta neki: "Ne félj, Mária! Kegyelmet találtál Istennél. Gyermeket fogansz, fiút szülsz, és Jézusnak fogod elnevezni. Nagy lesz ő és a Magasságbeli Fiának fogják hívni. Az Úr Isten neki adja atyjának, Dávidnak trónját, és uralkodni fog Jákob házán örökké, s országának nem lesz vége." Mária megkérdezte az angyalt: "Hogyan válik ez valóra, amikor férfit nem ismerek?" Az angyal ezt válaszolta és mondta neki: "A Szentlélek száll rád, s a Magasságbeli ereje borít be árnyékával. Ezért a születendő Szentet is az Isten Fiának fogják hívni. Íme, rokonod, Erzsébet is fogant öregségében, s már a hatodik hónapban van, noha meddőnek mondták, mert Istennél semmi sem lehetetlen." Mária így válaszolt: "Íme, az Úr szolgálója vagyok, legyen nekem a te igéd szerint." Erre az angyal eltávozott.

Χαῖρε, κεχαριτωμένη, ὁ κύριος μετὰ σοῦ.