A Szindon, vagyis a torinói lepel témája szinte lerágott csont. Hívők és hitetlenek ezerféle érveit és azok ellenérveit lehet olvasni a különféle kiadványokban. A világhálón is rengeteg anyag van róla, feleslegesnek tartom, hogy itt is egy szindonológiai sorozatot indítsak.

Ugyan vannak még olyan részletek, amiről izgalmas történetekkel kiegészítve lehetne még írni, ahogy Miles Christi is tette blogjában, én most ezzel a sorozattal mégis a személyes találkozásomat szeretném megörökíteni lepellel.

Nem célom, hogy a Szindon eredetisége mellett érveljek, Véleményem szerint, ha hamisítvány, a lényege akkor is ugyanaz. A hit nem egy vásznon múlik, de az a lelkierő, ami a vászon által keletkezik nem annak eredetiségéből fakad. Ezért nem is szeretem a ”hamisítvány” megnevezést vele kapcsolatban, mert ha netán mégsem Krisztus halotti leple lenne, akkor sem feltételezem, hogy készítőjét valami olyan rossz szándék vezérelte volna, amit a ”hamisítás” szó sugall.

Most tehát egy kicsit szüneteltetem a máriaábrázolásokról szóló sorozatomat, és egy kicsit csak a lepellel foglakozom. Aztán lehet, hogy a két téma párhuzamosan is fog futni, de előbb a Szindon következik.

Mint említettem, nehéz újat írni róla, ezért a vele kapcsolatos triviális tévedések kijavításán kívül főleg a személyes élményeimmel kívánom a blogot megtölteni. Az első ilyen élmény maga a lehetőség a találkozásra a lepellel. Ez önmagában is akkora csoda, hogy felér magával az ottléttel, azzal az öt perccel, amit ott lehet tölteni Jézus különös lenyomata előtt. Aztán meglátom, miről tudok még írni, ahogy a dolgok most maguktól alakulnak.