Az istenek születéséről II.
A politeista vallások kialakulásának másik útja az emenációs politeizálódás. A multikulturális politeizmus során az egy Isten egy más kultúrában eltérő kultusza tért vissza másik istenként. Az emanációs politeizmus az egy Isten képének belső megsokszorozódásának egyik útja.
Mi is az az emanáció? Kiáramlást jelent. Isten belső sokszorozódása, anélkül, hogy elidegenülne önmagától. Ilyenként foghatjuk fel a Szentháromságot is. Vannak is erre mindenféle elképzelések, hogy logikailag hogyan mehetett végbe a folyamat. Természetesen nem időbeniségről van szó, mert mindez az idők kezdete előtt már megvolt. Az Atyától lett a Fiú, és aztán a Szentlélek az Atyától. Talán a Fiútól is, de ez még vita tárgya, bár nincs jelentősége. Idáig még mindig a monoteizmus keretein belül vagyunk, bár vannak, akik már ezt is többistenhitnek tartják.
A gnosztikusok és a chászid zsidóság további emanációkról is tud. Kilenc, tizenkettő, sőt több is lehet. Ezeket eonoknak nevezik. Nem idegenültek el Istentől, de némelyiknek önálló működése is van a többivel való összhang nélkül. Ilyen Szophia. Ő eleve női jellegű a férfias előzményeivel ellentétben. Neve bölcsességet jelent, ami megtöri a belső isteni rendet. És itt van a logikai hiba ebben a felfogásban: belső ellentét csak elidegenült részek között lehet. Akkor már nem emanációról, hanem kreációról, teremtésről kell beszélni. Így lesznek az eonokból istenek.
Ez a kultúrtörténeti folyamat a védikus vallásban, a hinduizmus elődjében is lezajlott. Az Isteni emanáció ott funkciók szerint zajlott, ezért funkcionális vagy aspektuális politeizmusnak nevezzük. Isten három aspektusa, a teremtő, fenntartó és a leépítő (itt még nem pusztító) kel önálló életre. Így lett Brahma, Visnu és Síva három elkülönült isten. Visnu megtestesülése Krisna. És ezzel szaporodásnak indulnak az istenek, de erről legközelebb.
