Ha az Úr nem építi a házat, az építők hiába fáradnak. Hogyha az Úr nem őrzi a várost, az őr hiába őrködik fölötte

Hiába keltek hajnalban és fáradoztok késő éjjelig: a kemény fáradság kenyerét eszitek. Ám akiket szeret, ő azokat elhalmozza, jóllehet alszanak

Lám, a gyermekek az Úr ajándékai, a test gyümölcse jutalom.

Ahogy a nyíl a harcos kezéből, úgy sorakoznak a gyermekek az ifjú évekből.

Boldog ember, aki velük tölti meg tegzét: nem vall szégyent, ha az ellenséggel vitába száll a kapunál.

(Zsolt. 127.)

A zsolozsma akkor ér valamit, ha megmaradnak sorai egész nap. Igazán csak ez csak akkor következik be, ha az életem és a szöveg találkozik. A Viváldi mű is most esett le, hisz ez a 127. zsoltár. Mondjuk nem nehéz rájönni, mert a címe: Psalmus 126., és azt tudjuk, a 127. zsoltárt jelenti. Nekem Viváldinak ebből a dallamából (több koncsertőja másidik tételében alkalmazta) az a kép jön le, hogy Velencében télen hajnalodik. Az eső nem esik, de a lagunák felett ködfátyol. A kis sovány vörös pap köpenyébe burkolózva elindul a templomába a hajnali misét megtartani. Fázik, köhög. Alig van hangja, a mise inkább egy köhögőroham. A ministráns unottan válaszolgat:" ... et cum spiritu tuo ...". A mise után a papocska az árvaházba siet, ahol rögtön elmúlik a köhögés. Takarékosan bánnak a tüzifával, de bent már nics hideg. Az ablakból látszik, hogy eleredt az eső. És elkezdik a Cum dederit largóját, de nem a Nisi Dominusból, hanem az egyik kocsertóból. A lányok bágydtan hegedülnek, a pap veri a ritmust, és a lányokat bámulja. Csak úgy szendén.