Az alsószentmártoni csoda VI.
Az élet eseményeinek megszentelése, jobban mondva hiányos megszentelése után térjünk át a szent hely és a szent idő kérdésre. Maga a szent hely a templom lenne és körülötte mindenféle kiegészítő épületek, mint a trapeza, vagyis étkező, kútház, kolostor, temető, sétányok, kápolnák, harangtorony, keresztek, ikonoszlopok, és még sok minden, ami keresztény hitünkkel kapcsolatos. A Török birodalomban az ilyen helyek száma jelentősen lecsökkent, gyakorta elpusztították, a háborús időkben gyakori népmozgások a kollektív emlékezetből is kitörölték. Az a néhány kiváltságos kolostor maradt, ahová a nép elzarándokolhatott. Időlegesen fel-feltűnnek kisebb kápolnácskák, keresztek, útszéli szentképek. Amikor ezek már megszaporodtak, az a Török birodalom végét jelezte.
A szent terek ritkulásával a szent idők is megfogyatkoztak. A vasárnapok és az a rengeteg ortodox ünnep csak a legfontosabbakban merül ki. A megmaradt jeles napokon nyáron a buzgóbbak elzarándokoltak a monostorba, de háborúsabb időkben ez is kimaradt. Otthon ünnepeltek hát, ami nagy evésekben és ivászatokban merült ki. De maga a kolostori ünnep is a szent liturgia után eszem-iszommá alakult. A trapezában a szegényeket látták vendégül, a zarándokudvarban pedig a nagycsaládok sütöttek ökröt, malacot, csevapokat. Szólt a kóló, hóró, ropták a sajátos páratlan ritmusú balkáni táncokat. Miért lett volna az otthoni ünnep más? Legfeljebb ekkor nem kellett még a kolostornak is ajándékot vinni.
A liturgia nélküli ünneplés csak mai katolikus szemmel furcsa, ugyanis miként élhette át a templomi szertartásokat egy vlach ember a Balkánon? Három-négy órás liturgia görög, esetleg egyházi szláv nyelven, amit állva kellett végighallgatni. Legtöbben be se mentek a templomba, vagy csak egy-egy időre vettek részt nem is biztos, hogy a templomhajóban, hanem csak az előtérben. A többnyire óhitű vladikák számára nem az volt a fontos, hogy a nép számára tegyék Jézus tanítását és az Eucharisztia titkait hozzáférhetővé, hanem a valóságos Isten valóságos megjelenítése a hívőktől függetlenül. Ami megmarad az egyszerű emberben, az a pompázatos liturgikus öltözékek, a tömjén illata, az ikonok. Persze ne a ma újra felfedezett sajátos középkori ikonokra gondoljunk, hanem az akkor divatos barokkos, az ikonfestészet ősi szabályaitól már elrugaszkodó képekre.
Mely ünnepek maradtak meg? Fontossági sorrend nélkül kezdem a karácsonnyal. Januárban ezzel kezdődik az ünnepek sora. Azért januárban mert az ónaptár szerinti december 24.-e az januárra esik, mára már január 7.-ére. A mai napig cigánykarácsonynak nevezik a vízkeresztet emiatt, ugyanis mióta katolizáltak a szentmártoniak, mindkét karácsonyt megünneplik. Több helyen olvastam, hogy a vízkeresztet ünneplik karácsonyfával, mivel a sokácok akkor bontották le fát, és a cigányoknak adták. Ez nem igaz, egyszerűen csak az ortodox naptár eltéréseiről van itt szó.
Következő szent idő a nagyböjt. Valójában több böjti időszak volt, szinte minden nagyobb ünnep előtt, de igazán csak a húsvét előttit tartották, sokan tartják ma is. Nem is annyira a húsevéstől tartózkodnak, hanem a káros szenvedélyeikről, cigarettáról, alkoholról mondanak le negyven napra. Sokan be is tartják, mert félnek attól, hogy megszegése az égi haragot vonja maga után. A böjtölőket a közösség tisztelete veszi körül, mindenben segítik fogadalmuk betartását. Többnyire kívánnak is valami nagyobb jelentőségű dolgot cserébe a böjti lemondásért.
A nagyböjt utolsó hete a nagyhét a legszentebb idő. Ahogy szent helyen sem, szent időben sem lehet vétkezni. Ezt nem úgy értelmezik, hogy nem követnek el bűnt, hanem úgy, hogy az akkor és ott elkövetett bűn, nem bűn. Nagycsütörtökön, ahogy ők mondják zöldcsütörtökön ezért bármit megtehetnek. Kicserélik a kapukat, félreverik a harangot, megtréfálják egymást. Éjszaka sokszor elég durván az ellenségeiket is meglepik jelentős károkat okozva törnek, zúznak, az ablakokat betörik, manapság az autókat karcolják össze.
Különleges nap még a monostor főbúcsúja, aminek eredte már a homályba veszett, egyszerűen cigánybúcsúnak mondják. Eszék környékén, Baranjában ez az ónaptár szerinti Péter-Pál napja. Pélmonostoron tartják a nagy evészetet, ivászatot. Mióta könnyebb a határon az átjárás, az alsószentmártoniak közül is sokan elmennek. Ez a nap már a modern időkben lett nyárára téve, az eredeti cigánybúcsú, amit Szentmártonban tartanak, az a novemberi Arkangyalok napja, az Arangeldán, vlachul Arangilu. Erről az ünnepről itt írtam. Ez a nap a sokác (katolikus) búcsút, Szent Márton püspök napját nem sokkal követi. A katolizálás után is tartották, de ma már csak az öregek tesznek fogadalmat ilyenkor valami jelentős dolog beteljesedéséért. És természetesen leisszák magukat. A hetvenes években még olyan jelentős ünnep volt, hogy ezen a napon Alsószentmártoni cigány a fegyelmi felelősséget vállalva sem ment el dolgozni a munkahelyére. Az ünnep maga talán segíthet a szentmártoni cigányok előző lakhelyeinek felkutatásában, mivel olyan helyen élhettek, ahol a kolostor főünnepe ez volt.
Mint kiderül az eddigiekből az ünnepek eredeti vallási tartalmakat csak részben őrizték meg. Funkciójuk a közösség, elsősorban a nagycsalád összetartása és hogy legyen olyan időszak, amikor szinte kötelezően rendes ételt kell enni, és lehet is bőven. Meg sokak számára a hétköznapi szenvedésekből való kilépés ideje is, amit sajnos gyakran az alkoholfogyasztás is segít.
Vallásos áhítatra a mélyebben hívők, mondhatnánk, a karizmatikusok, otthon külön helyeket, sarkokat jelölnek ki, és ezeket a többi balkáni néphez hasonlóan díszítik. Ezzel folytatom.
Alsószentmártoni zarándokok a grábóci Archangelszki szábor (Arangilu) ikon előtt.
