ANTIBLOG - AZ AUTONÓM GONDOLAT

(Átírtam a "Szenteltessék meg a Te neved" rész a szentetessék meg ige pontos jelentésének ismeretében. Köszönet Gyvattamnak !)

ὄνομά

A név jel. A szó, ami a nevet jelöli a performanciák, a belső alaktalan szó pedig a kompetenciák szintjén jelöl.

A jel és jelölt, a név és a nevezett nem azonos. Lelki fejlődésünk során megtanuljuk, hogy a nevünk csak egy szó. Ezt abból tudni, hogy ha a nevünkkel játszanak, torzítják, esetleg csúfolják, nem érezzük, mint egy kisgyerek, személyünket ért támadásnak.

A név és a személy azonosítását a pogány időkben az ártó szellemek elűzésére használták, jobban mondva kicselezték őket. A gyereknek két nevet adtak: az egyik az igazi volt, a másikat pedig a gonosz szellemeknek mondták meg, aki kereste a gyereket, de azon a néven nem találta. Talán a kettős keresztnév máig élő szokása innen ered. Felénk az első általában a rendes viselt név, a második pedig a keresztszülő neve, de ez nem mindenütt szabály.

Ha az ember élete gyökeresen megváltozik, „új életet kezd”, sokszor új nevet is kap. A bérmáláskor ugyan csak egy alkalomra szól a bérmanév, de a szerzetesek fogadalmuk után már a szerzetesi nevüket használják. Bár szerzetes ismerőseim rokonai ezt nemigen szokták betartani, rájár a szájuk a születési névre. Legtöbbször az okmányaikat sem íratják át, az új név csak olyan magán és egyházi használatra van. Amilyen jó hangzó név pl. a Szixtus, amikor papi szerepben van viselője, ugyanolyan groteszk lenne, ha mondjuk az orvosi rendelő várójában is így szólítanák.

Nomen est omen - mondják, bár én ezt nem írnám alá. Régebben, amikor a gyermeknek a névadással együtt védőszentet is választottak, a szent példája, ha a gyermek előtt állt, kihozhatott hasonló jellembeli vonásokat, de a név és a személy közt olyan misztikus kapcsolat nincs, ami a néven keresztül bármit is meghatározna viselőjével kapcsolatban.

A neveknek jelentésük van, bár sok közülük feledésbe merült. Az idegen nyelvből eredő neveket sokszor nem is értjük, mert ha értenénk, nem lenne többek közt ateista szülőknek Krisztina, Krisztián (Keresztény) nevű gyermeke, vagy nőies lányt nevelni akaró szülők nem adnának Barbara (Szakállas) nevet. Sokakat nem is érdekel saját nevük jelentése. Nem feltétlen abból a lelki fejlettségből kifolyólag, ami a név és viselője közt különbséget tud tenni, hanem inkább a kíváncsiság hiány miatt. Pedig a családnevekben egész történelem lehet.

Isten nevére visszatérve a szó alakja sem, de az a képzet és kompetencia sem azonos Istennel (Allahhal, Gottal, Boggal, Theoszzal, Deusszal, Dimizuval és a többivel). Isten meghatározhatatlan. Minden istendefiníció sántít. Mit tudhatunk róla? Sok minden töredékes dolgot, amit a tudás sohasem ér fel teljességében. Isten léte mégis bizonyosság, de ez egy másfajta tapasztalat. Nem mintha a modern tudományok biztosabb lábon állnának, mint a teológia. A fizika és a geometria axiomatikus felépítése ugyanúgy hiten, tökéletes bizonyítás hiányán alapul, mint istenhitünk. Ami az ész számára megfogható Istenből, az csak a név. A szó, és ami az Isten jelentésű szavakban közös, legyen az bármilyen nyelven is. A „szenteltessék meg a Te neved” jelentése tehát, hogy a bennünk élő istenkép, amit a név fog össze, az is szent legyen, Istennek szentelt, tehát különb, mint a többi név. Elvégre mennyei Atyánk neve.

… a Te neved!

יהוה

János evangéliumában (12.28.) olvashatjuk, ahogy Jézus szól az Atyához: Atyám, dicsőítsd meg a nevedet!" az égből válasz jött, amit a tanítványok egy része mennydörgésnek vélt: "Meg is dicsőítettem, és újra meg fogom dicsőíteni".

Van olyan nézet, ami szerint Isten neve a négy betű, a JHWH, amit nem is tudunk kiejteni mert nem ismerjük a magánhangzókat, meg a mózesi törvény is tiltja, sőt ha valaki ki mondja rendesen, akkor itt a világ vége. Az isten szó nem a neve, hanem az a tágabb fogalom, amibe beletartozik, azaz címe, foglakozása, kategóriája, vagy mit tudom mije Istennek. Így egy kategória a pogány istenekkel, csak éppen ő létezik, pogány kollegái meg csak fantáziaszülemények, vagy esetleg démonok.

Én meg azt mondom, Isten neve az, hogy Isten. Magyarul legalábbis ez, más nyelven más: Alah, Gott, Bog, Jhwh a megfelelő magánhangzókkal, Dimizu, és így tovább ahány nyelven csak megnevezik.

A név az egy jel. Performális jel, ami valami kompetenciát JELenít meg. Miről is van szó? Az emberi gondolkodás olyasmi, mint egy fej káposzta. Belül a torzsa, és kifelé koncentrikus gömbökben a levelek. Egy gondolat, amikor megszületik, nincs nyelvi megjelenése. (Ez nevezi a kompetencia.) Ahogy szavakba, nyelvtani szerkezetekbe rendeződik, azaz performalizálódik, egyre külsőbb ”káposztalevelekre” kerül, a legkülsőn már kerek, szabályos, kimondható mondat szerencsés esetben. Ha megfigyeljük magunkat, érezzük is ahogy egy gondolat ismétlődve, egyre szabályosabb, kimondhatóbb formában Ha kicsit figylünk rá, szinte hallani a belső beszédet, ahogy ismétlődve jön a külsőbb rétegek felé, és szavak formáját veszi fel. Szerencsés esetben a legkülső rétegben szabatos beszédet figyelhetünk meg, de erre, ha csak magunkban gondolkodunk, nincs is mindig szükség.

Az Isten szavunk is egy performancia. Teljesen mindegy, milyen hangsor, betűsor jelöli. Az a lényeg, ami kompetenciaként legbelül bennünk van, amit számunkra az Isten szó jelent. Alakja csak számunkra kell, hogy legyen, csak nekünk embereknek fontos, Isten minden emberi szó nélkül létezik. A Szentírásban mégis olyan fontos Isten neve. Akik írták a Bibliát ennyire nem értették, mi az, hogy név, hogy az csak egy külső jel, nem azonos azzal, amit, akit jelöl? Nem! A név, Isten neve a Miatyánkban is, János evangéliumában is, az egész Szentírásban mást jelent, mint egy tulajdonnév valamilyen nyelven kiejtett, leírt hangalakja.

Szenteltessék meg a Te neved!

A szó többszörösen toldalékolt: szent, szentel, szenteltessék, megszenteltessék, hogy az igekötőt ki ne hagyjuk, amit a magyar nyelv tesz oda az ige hatásosságának növelése érdekében. Ez az igekötő eredetileg a befejezettséget fejezi ki, mint a megszentelt élet kifejezésben. Az eredeti görög szövegben aorisztoszban ragozott az ige, ami mozzanatos cselekvésre utal, vagyis nem folyamatosra. A magyar fordítás tehát az egyszeriséget fejezi ki az igekötővel

Nem szentelje meg valaki, hanem szentetessék meg. A magyar nyelvben ez a műveltető ige, vagyis nem az alany cselekszik, hanem rá irányul más valaki cselekvése. A görög eredetiben ezt passzívummal fejezik ki. Ha az imádság többi kéréséhez hasonlítjuk, ebben tér el tőlük. Ugyanis ha azokkal megegyező módon kérnénk így hangzana: "szenteld meg a Te neved". Ezt az egy kérést nem az Atyához intézzük, hanem az Atyának mintegy ígérjük: számunkra szent a Te neved.

A szó töve tehát a szent. A görögben erre a hágiosz (latin sanctus, sémi kohen) szót találjuk. Van egy másik szent jelentésű szó, a hierosz (sacer, qadis). Utóbbit Istennek (isteneknek) ajánlott tárgyakra, előbbit személyekre alkalmazták. Az áldozat és az áldozatot bemutató. A sacer tehát elfogy, megsemmisül, elég, hogy így átlényegülve az isteneké lehessen. Nem is feltétlen jó ez, lehet átok, kitaszítottság is. A homo sacer amolyan freivogel, akit bárki büntetlenül megölhet, mert a társadalom kitaszította.

A szent ellentéte a profán, a fánuszon, a szentélyen kívüli. A szentélybe viszont csak a pap, a sacerdos léphet, aki ha személyt szentel, akkor konszekrál, ha tárgyat, akkor dedikál.

Szentelni tehát Istennek ajánlani, feláldozni. A műveltető képző pedig azt fejezi ki, hogy az alanya nem a cselekvő, vagyis nem a mi Atyánk neve fogja megszentelni magát. Kerüljük meg a műveltető szerkezetet: szenteltje meg a Te nevedet, de ki? Talán így kellene helyesen mondani: szentelődjön meg a Te neved?

A neve, vagyis az Isten szó. Ez a szó csakis Istené, csakis a szentélyben lehet kimondani, vagyis profán említése tilos. Ugyanott vagyunk, mint az elején: Isten nevét hiába ne vedd! De ez most egészen más. Az atyának nevezett Isten nevének tiszteletét mi kérjük, és nem parancsba kapjuk. Kitől kérjük? Tőle. Az imádság mindig visszahat az imádkozóra. Istentől kérjük tehát, de nekünk szól! Isten neve szent! Ez a mózesi parancs. Nem azt mondta Jézus, hogy tagadjuk meg a parancsot, hanem, hogy értelmesen éljünk vele. Megszentelt név Isten neve, de kimondható, amikor ki kell mondani helyesen, odaillően. A megszentelt nevű pedig itt van, közel, közvetlen, és szeret, mert a mennyei atyánk.

Miatyánk, aki a mennyekben vagy, …

Szét lehet szedni egy szöveget, de az értelmezés úgy lehet teljes, ha újból összerakjuk. A részetek eltakarhatják a lényeget, ugyanakkor a lényeg a részletek nélkül sokszor felismerhetetlen. Nézzük akkor az eső tagmondatot egyben is!

Miatyánk, aki a mennyekben vagy!

A mennyekben levő atyánkhoz szólunk tehát, nem a földihez. Így egyben tekintve az ”aki a mennyekben vagy” szókapcsolat nem is lokalizáció, hanem megkülönböztetés, egyértelműsítés: az égi apukánkat szólítjuk meg.

Mert földi atyánk az lehet sokféle. Életünket édesapánk életéből nyerjük biológiai értelemben. Vannak, akiket nem az édesapjuk nevel, hanem nevelőapjuk, rosszabb esetben mostohaapjuk. Sorsdöntő eseményeken ott vannak mellettünk erősíteni minket és egyben kezeskedni is értünk szintén apák, a keresztapa, a bérmaapa. A keresztapának az is kötelessége, hogy a szülők akadályoztatása esetén azok szerepét átvállalja.

Aztán apa minden mester, aki fiának, a tanítványnak tudást, mesterségbeli képességet átad. Ugyanígy egy közösség vezetője is atya, amint az apát megnevezése is az atya, abbas szóból ered.

Visszatérve a testi apaságra, minden férfiősünk atyánk. A nagyapát, dédapát, ükapát egyaránt apaként emlegettek, a szóösszetételek első tagjai később ragadtak rájuk. Ugyanígy az após szó is az apából ered.

A Szentírás is tele van apai sorokkal, leszármazási táblákkal. Kivétel nélkül az apai vonalat vezetik le, pedig biológiailag az a bizonytalanabb. Vagy csak mai szemmel? Ádámtól Noéig tiszta sor. Noé után már csak a zsidó nemzetségek levezetéséig, illetve Dávid királyig tudunk keresni ősöket. Az újtestamentumban Máté Ábrahámig, Lukács Ádámig vezeti vissza Jézus nevelőapjának családját. Ábrahám a zsidóknál, araboknál általános atya, az egész népé, és égi jellege is van ennek az atyaságnak. A meghaltak érdemeik szerint Ábrahám kebelébe, legalábbis ez a kép él minkét nép hitében.

A nemzsidó hagyományok is elfogadják a bibliai geneológiát, de azt kiegészítik a saját népük felé. A magyar krónikák, a kijevi Nesztor és mások is szépen folytatják a sorokat Jáfettől saját első királyaikig.

Atyák tehát vannak bőven. Kultuszuk összetartja a népet, a nemzetséget, a nagycsaládot. Sokszor már vallásos őstisztelet alakul ki. A despota is igyekszik emiatt atyai szerepben feltűnni, még inkább belopódzni és uralni akarva az alattvalók lelkét, ennek ellenére az apaság leginkább pozitív töltésű.

Számomra életem legfontosabb része az apaság. Valami egészen belülről jövő késztetés gyermekeimért tenni a saját egyéni érdekem ellenében is. Individualista szemszögből teljesen értelmetlen dolog ez. És mitől vagyok az apjuk? A gondoskodás miből fakad? Az élet csírájából, ami belőlem fakadt. De az életet nem én adtam, amit továbbadtam sem az enyém! Minden attól az atyától ered, aki a mennyekben van…

… aki a mennyekben vagy …

Istent helyhez köti? Mi is ez a hely? A mennyek. A görög eredetben οὐρανοῖ, uránoi, az uránosz többes száma szerepel, ami a héber sammájim fordítása lehetett. Jelentése mindkét nyelven egek.

A zsidó hagyomány szerint három ég létezik koncentrikus szférákat alkotva a Föld körül. Az elsőben a madarak laknak. A második az angyalok lakhelye, és a harmadik Istené.

Ez a világkép eléggé földhöz kötött, gyanús, hogy inkább szimbolikusan, mint valóságosan írná le a világot. Az eget magát a tudomány feltárta. Repülőn utazva mindig meglepődöm, hogy a felhők milyen alacsonyan vannak, a nagy hegyek is csak kicsiny buckák. A légkör fizikai szférát ismerjük. Azokon túl, ahogy a levegő már olyan ritka, hogy már nincs is, a világűr (kozmosz) kezdődik. Mindenféle optikai és rádiótávcsövekkel kikutatták, de angyalokat és Istent nem leltek benne. A kijevi lavramonostor refektóriumában a nyolcvanas években ateista múzeum volt berendezve. Egy űrhajós szkafander alatt büszkén hirdette a felirat, hogy jártak az kozmoszban, de Istent nem látták. A kozmoszba az uránoszon át jutottak, ott sem volt, de az angyalok sem.

Ennyit érne az egész hitünk? Más vallásokban is létezik, léteznek mennynek, mennyországnak nevezett szférák az iszlámtól a buddhizmusig. Az egy, három, hét, kilenc, ki tudja hány menny mind a hamis tudat terméke? Részben igen, részben nem!

Ha realitásnak vesszük, nem igaz. A teleszkópok nem hazudnak, az anyagi világ olyan, amilyennek mutatják. Nincs benne Istennek vagy angyaloknak nevezhető, helyhez köthető, tömeggel, energiával, lendülettel rendelkező tárgy, anyaghalmaz, test.

Vannak próbálkozások, főleg a newage körül, hogy mégis beleerőltessék Istent a fizikai világba. Valami más jellegű anyagnak, finom asztráltestnek, vagy anyag nélküli energiának vélik. Eléggé paradoxak ezek a próbálkozások. Egyszerre próbálnak mélyen a fizikai világhoz is ragadni, és erős hittel olyat feltételezni róla, amire semmi sem utal. Persze erős hittel lehet tapasztalati bizonyítékokat vélni.

A másik modern, szintén newage-szerű irányzat dimenziókról beszél, Istent más geometriai dimenzióba helyezi. Ahogy a két kiterjedésű síklapon nem érzékelhető a rá merőleges irány, a mi háromdimenziós terünkön kívül, felett is lehet valami. Ez részben igaz is. Bár a kétdimenziós sík csak elméletben létezik, nézzünk meg csak egy papírlapot nagyítóval! Ugyanígy elméletben gyárthatunk még dimenziókat a végtelenig. A negyedik meg is van a relativitáselméletben: az idő szorozva a fénysebességgel és gyök mínusz eggyel. Elvileg még végtelen dimenziós teret is lehet matematikailag konstruálni, van is ezeknek fizikai értelmük. Ilyen többdimenziós tér altereként értelmezve világunkat, a gravitáció a teret elgörbíti, sőt a fekete lukakban át is lukasztja, így áteshetünk a görbület túlsó felére. A nagyon sokdimenziós modellek viszont nem a geometriai térről szólnak, hanem a testek állapotát (hely, sebesség, hőmérséklet, nyomás stb., akár a végtelenig) írják le egy sokdimenziós vektorként. Ehhez kellett a matematikai dimenziók megsokszorozása.

Akkor most hol van az Isten? A mennyekben. Jézus korában az ismert világ a Földön volt. Ezen túl az ismeretlen. Ma már kilépett a megismerés bolygónkról, áttört a fizikai égen, az uránoszon is, behatolt a kozmoszba. A hajdan földinek nevezett dolgok átvitt értelemben az égen túl hatoltak, és szintén átvitt értelemben egy új ég nyílt, legalábbis ismeretelméletileg. A föld-ég páros analóg módon kiterjedt az ismert-ismeretlen, a fizikai és az azon túli világra. Ez a menny itt van, de nincs is itt, túl van a mérhetőn és talán a felfoghatón is. Az ateisták kedvenc érve, hogy akkor meg ilyenre meg mi szükség? Hát bármennyire is túl van a fizikai érzékelésen, elsődleges tapasztalat.

Istenem, Atyám! Add, hogy mindenütt lássalak, mindenütt érezzelek, ahol azt mondják, általad elhagyott a hely, ott is! Ámen!

Mi Atyánk!

A magyar nyelv inkább birtokos személyragot használ birtokos névmás helyett, így a "Πάτερ ἡμῶν" helyesebben szólna "Atyánk", "Apánk", vagy méginkább "Apukánk" formában.

Kit is szólítunk itt apukánknak? Minden elsős hittanos tudja, hogy Isten a mi mennyei atyánk. Jézus korabeli farizeusok szemében ez a megszólítás blaszfémia volt. Isten valami rettenetes hatalom volt szemükben, inkább félelmetes, mint közvetlen, atyai. Még a nevét sem ejtették ki, amint a Mózesi parancsot értelmezték, miszerint Isten nevét hiába szádra ne vedd. Márpedig a Hatalmas dolgaihoz képest minden említés hiába van. Leírni lehetett, sőt a Szentírásban megkerülhetetlen az Istent jelölő négy betüt (JHVH) leírni, de kiolvasni az Adonáj, az Úr (Kyriosz) szót kellett. Ehhez az istenképhez viszonyítva az egész világszemlélet fordul ki, vagy inkább fordul vissza a sarkaiba az apuka Istennel. Annak nevezzük, ami valójában. Teremtó Istenünk, ami több, közvetlenebb a nemző és neveló apukánknál is.

Istenatyánk, teremtő Édesapánk! Ne engedd, hogy gyermekeid elfelejtkezzenek Terólad!

Πάτερ ἡμῶν ὁ ἐν τοῖς οὐρανοῖς
ἁγιασθήτω τὸ ὄνομά σου·
ἐλθέτω ἡ βασιλεία σου·
γενηθήτω τὸ θέλημά σου,
ὡς ἐν οὐρανῷ καὶ ἐπὶ τῆς γῆς·
τὸν ἄρτον ἡμῶν τὸν ἐπιούσιον δὸς ἡμῖν σήμερον·
καὶ ἄφες ἡμῖν τὰ ὀφελήματα ἡμῶν,
ὡς καὶ ἡμεῖς ἀφίεμεν τοῖς ὀφειλέταις ἡμῶν·
καὶ μὴ εἰσενέγκῃς ἡμᾶς εἰς πειρασμόν,
ἀλλὰ ῥῦσαι ἡμᾶς ἀπὸ τοῦ πονηροῦ

Miatyánk, aki a mennyekben vagy,

Szenteltessék meg a Te neved.

Jöjjön el a Te országod,

Legyen meg a te akaratod,

Amint a mennyben, úgy a földön is.

Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma,

És bocsássd meg a mi vétkeinket,

miként mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.

És ne vígy minket a kísértésbe,

de szabadíts meg a gonosztól.

Moszkva, Megváltó Székesegyház, ma. Kirill, Moszkva és Minden Oroszok Pátriárkájának beiktatása.