ANTIBLOG - AZ AUTONÓM GONDOLAT

És most jutottunk el ahhoz a ponthoz, amikor a sztereotípiáinktól teljesen el kell szakadnunk. Az azért köztudott volt, hogy karácsony a Sol Invictus ünnepe helyébe lépett. Valamennyire tudni lehetett, hogy hellenista Mithrász állt mögötte. De mi is volt valójában ez az ünnep. Azzal nem lehet elintézni, hogy a deprivált hellenizmus továbbélése a mégdepriváltabb császárkorban, hatalomról és titkos rendekről szóló összeesküvés-játék felnőtteknek. Az Antiblogban megszokhattuk a Nostra Aetate szellemében a pogányságnak kijáró tiszteletet, azt a felnéző tiszteletet, azért ami szerepet Krisztus eljöveteléig a kereszténység helyén, azt előkészítve betöltött.

Mi lehetett ennek a római időkre már csak „karrierklubbá” torzult misztériumosdinak az eredeti tartalma? Valami valódi titkot sejtünk, de ehhez az archaikus korba kell visszamennünk, amikor még Ahura Mazda egyszerű szolgája volt Mitrász, és sem ő, sem gazdája nem akartak Isten helyett istenek lenni. Bukásukat ismerjük, de mi is volt a dolguk, amikor még a mennyei seregek igaz karában zengték Isten dicsőségét? És mi volt a feladatuk az emberek közt? A következő posztokban megkísérlek egy lehetséges választ.

Úgy tanultuk az iskolában, hogy a rómaiak a saját panteonjuk isteneit tisztelték, Apollót, Vénuszt és társaikat, akiket görög mintára kissé átrendeztek, de mit keres itt a perzsa Mithrász?

A hellenizmus már Róma előtt ilyen keverékvallásokat termett. A makedón hódítók magukkal vitték a hellén isteneket, de a birodalom többi istene, jobban mondva azok papsága se hagyta magát. Valamivel vonzóvá kellett tenni a helyi istent, ezért titkos társaságokat alapítottak tiszteletükre. A tagfelvételt limitálták, és szigorú próbának vetették alá a jelölteket. Aki teljesítette a próbákat, beavatták a titkokba. Ezért hívták ezeket a kultuszokat misztérium vallásoknak, a görög „müo” „titokba avatódom be” szó után. Sőt a beavatások a felvétel után kezdődtek, mert újabb és újabb próbákat kellett kiállni a magasabb fokozatokért, amivel újabb titkok megismerése járt. A régi római vallás csak a profánoknak, a beavatatlanoknak maradt.

Ilyen volt az egyiptomi Isis-Osiris misztérium, aminek Szombathelyen is volt szentélye. Az Athén melletti Eleusz is híres beavató hely volt még a római időkben, de a legnagyobb karriert a perzsa Mithrász futotta.

Eredetileg Ahura Mazda perzsa Jóisten segítője volt Ohrmuzddal a Rosszistennel szemben. Papsága már Nagy Sándort is megkörnyékezte, eljátszotta vele a beavatósdit. Így érték el, hogy a hódítóból kulturális értelemben meghódolt lett, az egész birodalom perzsa vezetés alá került.

A rómaiak tudtommal a jeruzsálemi templom lerombolása után találkoztak a Mithrász misztériummal. A hadjáratban résztvevő légió a Duna mentén épített szentélyében gyakorolta a kultuszt. Gyorsan terjedhetett, mert mint láttuk Aurelius idejében már a császárnak is illett ilyen társaságok tagjává válnia. A mithrikusok főleg a katonákat, az eleusziak a polgárokat, az isiánusok pedig a parasztokat vonzották. A császárt mindegyikük igyekeztek megnyerni, de ő mithrikus címére volt a legbüszkébb. Maga Nagy Konstantin is Mithrász főpapja volt a legmagasabb beavatási fokozattal.

(Titkos beavatások színhelye, a fertőrákosi Mithrász-szentély)

Minden hónap 16. napja Mithrász ünnep volt. A hét első napja is az övé volt. legnagyobb ünnepe december 25.-én kezdődött, és tizenkét napig tartott.

És mennyire szolgált rá Baáltól elorzott Legyőzhetetlen Nap címére? I. Gyula pápa egy rendeletével a betlehemi Kisjézus örök időkre legyőzte.

És ki az a Sol Invictus? Magyarul a Legyőzhetetlen Nap. Az Invictus (legyőzhetetlen cím) Mithrász perzsa isten egyik állandó jelzője volt. A dominátus idején Rómában a császárok vették fel ezt a címet. Hogy miért keleti isteneket tiszteltek, arra még visszatérek.

Heliogabalus, egy kisebb jelentőségű császár Mithrásszal szemben a babiloni Emesai Baált akarta a panteon csúcsára állítani, akit Sol Invictus néven romanizált. A régi rómaiaknak még Mithrász is sok volt, a fiatal császárt megölték, a kultusz egy időre feledésbe merült.

(Aurelianus császár, mint Sol Invictus. Az érme hátoldalán egy frígiai sapkás alakot győz le, aki akár perzsa vagy pártus is lehet.)

Aurelianus császár egy fél évszázaddal később újból elővette Sol Invictust, de már mint Mithrász társát, barátját. Később teljesen beolvadt Mithrász személyébe, annak egyik címe, megjelenési formája lett, mint görög Héliosz napisten, helyesebben mitrikus megjelenése.

Hogyan került december 25.-ére Jézus születésének ünnepe? Úgy, hogy I. Gyula pápa 337-ben ezt a napot jelölte ki. Akkor Róma püspökének tekintélyét az egész igazhitű egyház elismerte, át is vették szinte mindenütt. Kivételek persze akadnak, mint a monofiziták, de a makedónok és a muncsáncigányok körében is még a mai napig fellelhető a vízkereszti születésünneplés nyoma. (Ahogy pl. a római katolikus muncsányok a Vavedenja ünnepét is tartják.)

Ekkor az ünnep kettévált: a születés tehát Jézus születésére, azaz karácsonyra és Epifániára. A karácsony december 25-től január 5-ig tizenkét nap, majd a tizenharmadik napon Vízkereszt, vagyis Epifánia.

Itt is pogány ünnepre gyanakszunk, és sokaknak be is ugrik a Római Birodalomban általánosan elterjedt Sol Invictus, a Legyőzhetetlen Nap születésének december 25.-ei ünnepe. És jó közelítéssel ez is az igazság.

(Egyes orthodox nemzeti egyházakban még a Julián-naptárat használják, ahol december 25.-e a Gergely-naptár szerinti január 7.-ére esik, de attól még december 25.-én van a karácsony. Az ónaptár szerinti vízkereszt pedig az újnaptárban január 19, tehát nem esik egybe a két ünnep.)

Miért január 6.-án ünnepeljük a Theophániát, Isten megjelenését? A válaszért a hellenista Egyiptomba kell mennünk. Ott a Nílus ekkor vöröses színűre változik és megárad. Az óegyiptomi-görög keverékmitológia szerint ekkor szüli a szűz Koré gyermekét a világidőt Aiont, ami nem azonos a történelmi idővel, Kronosszal. A kis Aiont éjszakai virrasztás után az altemplomból hozzák fel. A szobrocska kereszt alakú, több helyen kereszttel jelölve. A pogány papok napkeltekor mutatták fel híveiknek a megszületett istent, és kezdetét vette a mulatság.

Az alexandriai keresztények a második században a pogány ünnep ellensúlyozására Jézus születését kezdték e napon ünnepelni, összekötve a vízszenteléssel.

A jeruzsálemi egyház is átvette ezt az ünnepet. Mivel ott nincs folyam, amely kiáradjon, vízszentelés nélkül tartották.

Betlehemben a születés barlangjában virrasztottak január 6.-a előestéjén, majd ünnepélyesen bevonultak a városba.

A Világegyház e két részegyház ünnepét emelte a Theophánia ünnepévé kiegészítve a születést a másik két eseménnyel: a Jordánban való kereszteléssel és a kánai mennyegzőn a víz borrá változtatásával.

(A Teofánia ünnep második tartalma, Jézus megkeresztelése a Jordánban egy XV. századi orosz ikonon.)

Akkor elkezdem a karácsonyi sorozatomat. Igyekszem pici posztonként adagolni, hogy követhető legyen, meg nekem se vegye el az időmet.

Azzal kezdem, hogy a keresztények ellentétben a pogányokkal kezdetben nem ünnepelték Jézus születését. Általában nem tartották fontosnak senki születésnapját sem. Nem a földi megszületés, hanem az égi születésnap, a földi halál napját kell ünnepelni. A mai napig is a szentek ünnepe kevés kivétellel a haláluk évfordulójára esik.

Az ünnepkör alakulása kezdetben az eretnekmozgalmakkal szembeni demonstratív megnyilvánulás volt. A doketisták nem ismerték el, hogy valóban született Jézus, hisz ő csak szellemi lény, a keresztre is más ment helyette. Baszilidiosz követői pedig azt vallották, hogy Jézus csak akkor vált Isten fiává, amikor a Jordánban megkeresztelkedett, és ott leszállt rá a Szentlélek. Más szekták csak az első csoda, a kánai menyegzőn történt víz borrá változtatásától tekintik Istenfiának.

Szükség volt tehát egy olyan ünnepet tartani, amelyben a három isteni megjelenés, a születés, a Jordánban való keresztelkedés és az első csoda együtt van, de jól el is különíthető. Ez a Theophánia ünnepe, a mai vízkereszt elődje. A monofizita egyházak (a koptok, etiópok és örmények egy része) ma is ezzel a tartalommal ünnepelnek vízkeresztkor, és nem tartják a december végi karácsonyt.

(Ezen a XVI. századi orosz ikonon a teljes karácsonyi ünnepkör rajta van.)

Elkezdtem volna egy sorozatot a karácsonyról. Ez is pogány eredetű ünnep, tkp. csak a húsvét meg a pünkösd nem az. Mivel lejárt a fogadalmam a blogolásra, nem sietek az írással.

Azon gondolkodtam, hogy Krisztus eljut-e mindenkihez, azokhoz is, akik helyzetükben és állapotukban messze vannak tőle? Nem tudom a választ. Valószínűleg igen, de nem biztos, hogy úgy ahogy gondolhatnánk elsőre.

Erről meg az jutott eszembe, hogy pl. a szentségekhez nem az embernek kell mennie, hanem azok jönnek hozzánk, csak be kell fogadni őket.

Az első ilyen eset a feleségem elsőáldozása volt. Ő sokáig indiferens volt. Nem is erőltettem, mert azzal csak az ellenkezőjét érthettem volna el. Aztán negyven éves is elmúlt, amikor megérett benne a dolog, de valahogy röstellte a dolgot, hogy nézne ki elsőáldozónak. A kisfiam keresztelőjén Lőrinc Atya elfelejtette, hogy is van vele, úgy spontán odament hozzá az Oltáriszentséggel. És ez volt az a pillanat, amikor ő is érezte, Krisztus eljött hozzá testi mivoltában. Sajnos arról nincs képem, de a itt, a blogon volt már egy kép, amikor áldozik.

http://anti-blogol.blog.hu/media/image/2008-01-01/6012704/h-DSCF3234.jpg

A másik eset egy anarchista, politeista, buddhista barátommal történt. Ez a három jelző nála nem ellentmondás, hanem személyisége konzisztenciájának része. Amúgy meggyőződésem, hogy tudat alatt keresztény. Talán nem is alatt, mert még saját ikonosztázionja is van Keresztelő Szent János tiszteletére. Egyszer mondtam neki, hogy nem ártana gyónnia. Olyan hülyén nézet rám, hogy megijedtem, és eltereltem a szót. Aztán a sors úgy hozta, hogy a buddhista közössége rótta rá a gyónás kötelezettségét. Volt is kéznél keresztény pap, meg is gyónt. Sokáig a hatása alatt maradt.

Találtam ezt a képet, és rájöttem, az ő gyónását ábrázolja. Ha gyónunk, gyermekké válunk. Ő vörös, nagyszakállú, itt viszont gyermek. A valóságban a pap fiatal volt, de a szentség kiszolgáltatásakor öregebbé vált nála. Minden más stimmel, még az is, hogy a pap a bizánci egyházhoz tartozott. (Egyébként nagyon elgondolkoztatott, hogyan lehet egy magyar buddhista gyerek Görögországban keresztény pap. Valójában nincs is ellentmondás, csak konzekvensen végig kell gondolni. Tovább már azért nem gondolom, mert Sixtus barátom, aki meg a római egyház papja, azt mondta nekem, hogy „meglátod, még buddhista leszel”, és én azért sem!)

(A következő bejegyzés kissé hosszabb lesz, de feltétlenül érdemes végigolvasni, hogy ez a blog érthető legyen. Igyekeztem képekkel tagolni, hogy kb. olyan blogbejegyzésnyi szakaszok keletkezzenek. Különösen ajánlom Csepregi András figyelmébe a kultuszminisztériumban, de szeretném, ha buddhista és keresztény barátaim is átrágnák magukat rajta.)

A II. Vatikáni Zsinat NOSTRA AETATE

kezdetű nyilatkozata az Egyház és a nem keresztény vallások kapcsolatáról

(Bevezetés)

1. Korunkban, amikor az emberi nem egysége napról napra szorosabbá válik és sokasodnak a különböző népek közötti kapcsolatok, az Egyház fokozott figyelemmel veszi szemügyre, milyen kapcsolata legyen a nem keresztény vallásokkal. Mivel feladata, hogy az emberek, sőt a népek közötti egységet és szeretetet ápolja, most elsősorban azt veszi fontolóra, ami az emberekben közös és közösségre vezeti őket.

Az összes nemzet ugyanis egy közösség, közös az eredetük, hiszen Isten népesítette be az emberi nemmel a föld színét,i ugyanaz a végső céljuk is, tudniillik Isten, akinek gondviselése, jósága és üdvözítő terve mindenkire kiterjed, s végül a választottak összegyűlnek a szent városba, melyet Isten ragyogása fog megvilágítani, s ahol a nemzetek az Ő világosságában fognak járni.

Az emberek a különböző vallásoktól várnak választ az emberi lét rejtélyeire, melyek ma épp úgy, mint régen a szíve mélyén nyugtalanítják az embert: mi az ember? Mi az élet értelme és célja? Mi a jó és mi a bűn? Honnan ered a szenvedés és mi a célja? Melyik út vezet az igaz boldogsághoz? Mi a halál, az ítélet és a halál utáni megfizetés? S végül mi az a végső és kimondhatatlan misztérium, mely átöleli létünket, melyből eredünk, s mely felé tartunk?

(A nagy keleti vallások értékei)

2. A népeknél a legősibb koroktól fogva napjainkig megtalálható annak a titokzatos erőnek bizonyos észlelése, mely jelen van a dolgok folyamatában és az emberi élet eseményeiben, sőt, olykor ismernek egy Legfőbb Lényt, s még Atyát is. Ez az észlelés, illetve elismerés bensőséges vallási érzülettel hatja át életüket. A kultúra haladásához kapcsolódó vallások pedig egyre árnyaltabb fogalmakkal s mind kiműveltebb nyelvezettel igyekeznek válaszolni ugyanezekre a kérdésekre.

Így hinduizmusban az emberek az isteni misztériumot kutatják, s kimeríthetetlen gazdagságú mítoszokkal és a bölcselet mélyreható törekvéseivel fejezik ki, szabadulást keresnek létünk nyomorúságaiból aszketikus gyakorlatokkal, elmélyült meditációval, vagy szerető bizalommal Istenhez menekülve.

A buddhizmus különféle formáiban fölismerik e mulandó világ radikális elégtelenségét, s olyan utat tanítanak, melyen az emberek áhítatos és bizakodó lelkülettel elérhetik a tökéletes szabadság állapotát, vagy a saját törekvésükkel, illetve felsőbb segítséggel a megvilágosodás legfelső fokára juthatnak.

Így a többi vallások is szerte a világon különféle módokon próbálnak megoldást adni az emberi szív nyugtalanságára azáltal, hogy utakat, tudniillik tanításokat és parancsolatokat, továbbá szent szertartásokat ajánlanak.

A katolikus Egyház semmit sem utasít el abból, ami ezekben a vallásokban igaz és szent. Őszinte tisztelettel szemléli ezeket az élet- és magatartásformákat, tanításokat és erkölcsi parancsolatokat, melyek sokban különböznek attól, amit ő maga hisz és tanít, mégis nem ritkán tükrözik annak az Igazságnak sugarát, aki megvilágosít minden embert. De szüntelenül hirdeti és hirdetnie is kell Krisztust, aki "az út, az igazság és az élet" (Jn 14,6), akiben az emberek megtalálják a vallásos élet teljességét, s akiben Isten mindeneket kiengesztelt önmagával.

Buzdítja tehát gyermekeit, hogy okosan és szeretettel folytatván a párbeszédet és együttműködve más vallások követőivel, tanúskodjanak a keresztény hitről és életről; s ismerjék meg, becsüljék és támogassák a náluk található lelki, erkölcsi és társadalmi-kulturális értékeket.

(Az iszlám)

3. Az Egyház megbecsüléssel tekint az iszlám követőire is, akik az egy élő és önmagában létező, irgalmas és mindenható Istent imádják, ki a mennynek és a földnek Teremtője,v ki szólt az emberekhez, s kinek még rejtett határozatait is teljes szívből engedelmeskedve akarják követni, miként Ábrahám -- kinek hitére az iszlám szívesen hivatkozik -- engedelmeskedett Istennek. Jézus istenségét ugyan nem ismerik el, de prófétaként tisztelik, szűz anyjaként becsülik Máriát, s olykor áhítattal segítségül is hívják. Várják az ítélet napját, amikor Isten minden embert föltámaszt és megfizet mindenkinek. Ezért értékelik az erkölcsi életet és Istent leginkább imádsággal, alamizsnával és böjtöléssel tisztelik.

Bár a századok folyamán a keresztények és a muszlimok között nem kevés nézeteltérés és ellenségeskedés támadt, a Szentséges Zsinat mindenkit arra buzdít, hogy a múltat feledvén, őszintén törekedjen a kölcsönös megértésre és mindenki számára közösen gyarapítsák és óvják a társadalmi igazságosságot, az erkölcsi értékeket, a békét és a szabadságot.

(A zsidók)

4. Az Egyház misztériumát szemlélve e Szent Zsinat emlékeztet arra a kötelékre, mely az új szövetség népét lélekben összeköti Ábrahám törzsével.

Krisztus Egyháza ugyanis elismeri, hogy hitének és kiválasztottságának kezdetei Isten üdvözítő misztériumának megfelelően már a pátriárkáknál, Mózesnél és a prófétáknál megtalálhatók. Vallja, hogy a Krisztus-hívők a hitben Ábrahám fiai, rájuk is vonatkozik Ábrahám meghívása, s hogy az Egyház üdvösségét a választott nép egyiptomi kivonulása titokzatosan jelezte. Ezért az Egyház nem feledkezhet meg arról, hogy az ószövetségi kinyilatkoztatást annak a népnek közvetítésével kapta, melyet Isten a maga kimondhatatlan irgalmasságából arra méltatott, hogy megkösse vele az ó szövetséget; s hogy annak a nemes olajfának gyökeréből táplálkozik, melyre ráoltattak a nemzetek olajágai. Az Egyház ugyanis hiszi, hogy Krisztus, a mi békénk, keresztjével kiengesztelte a zsidókat és a pogányokat és a kettőt önmagában eggyé tette.

Az Egyház azt is mindig szemel előtt tartja, amit Pál apostol mondott a vérrokonairól: "Övék az istenfiúság, a dicsőség, a szövetségek, a törvényadás, az istentisztelet és az ígéretek. Övéik az atyák és test szerint közülük származik Krisztus" (Róm 9,4--5), Szűz Mária Fia. Azt sem feledi, hogy a zsidó népből születtek az apostolok, az Egyház alapjai és oszlopai és az a sok tanítvány, aki Krisztus evangéliumát elsőként hirdette a világnak.

A Szentírás tanúsága szerint Jeruzsálem nem ismerte föl látogatásának idejét, és a zsidók többsége nem fogadta el az evangéliumot, sőt néhányan szembeszálltak terjedésével. Mindazonáltal az Apostol szerint a zsidók az atyák miatt nagyon kedvesek Istennek, aki nem bánja meg ajándékait és hívását. A prófétákkal és ugyanazzal az apostollal együtt az Egyház várja az az egyedül Isten által tudott napot, melyen az összes nép egy hangon fogja segítségül hívni az Urat, "és vállvetve fognak szolgálni neki." (Szof 3,9)

Mivel tehát ily nagy a keresztények és a zsidók közös lelki öröksége, e Szent Zsinat ajánlja és támogatja a kölcsönös megismerést és megbecsülést, melyet főleg a Szentírás tanulmányozásával, s teológiai és testvéri párbeszédekkel lehet elérni.

Jóllehet a zsidó hatóságok követőikkel együtt Krisztus halálát követelték, mindaz, ami az Ő szenvedésében történt, sem az akkor élő zsidóknak, sem a mai zsidóknak nem számítható be megkülönböztetés nélkül. Az Egyház ugyan Isten új népe, a zsidókat mégsem lehet úgy tekinteni, mintha ez következne a Szentírásból, hogy Isten a zsidókat elvetette magától vagy átkozottak volnának. Ezért mindenki ügyeljen arra, hogy sem a hitoktatásban, sem Isten igéjének hirdetésében ne tanítsanak semmi olyat, ami nem egyeztethető össze az evangéliumi igazsággal és Krisztus szellemével.

Ezen kívül az Egyház -- mely elutasít minden üldözést, bárkit is érjen -- megemlékezvén a zsidókkal közös örökségről, nem politikai megfontolásoktól, hanem evangéliumi vallásos szeretettől indítva fejezi ki sajnálatát a gyűlölet az üldözések és az antiszemita megnyilvánulások miatt, bármikor és bárki részéről érték a zsidókat.

Krisztus miként az Egyház mindig tanította és tanítja, minden ember bűneiért mérhetetlen szeretettel vállalta önként szenvedését és halálát, hogy mindnyájan üdvözüljenek. Az igehirdető Egyháznak tehát az a feladata, hogy hirdesse Krisztus keresztjét, mint Isten egyetemes szeretetének jelét és minden kegyelem forrását.

(Nincs alapja a diszkriminációnak)

5. Nem hívhatjuk segítségül Istent, mindenek Atyját, ha nem tekintünk testvérnek bizonyos embereket, akik pedig Isten képmására vannak teremtve. Az ember kapcsolata az Atya Istennel és az ember kapcsolata az embertestvérekkel oly szorosan összetartozik, hogy az Írás azt mondja: "aki nem szeret, nem ismeri Istent" (1Jn 4,8).

Nincs tehát alapja semmiféle elméletnek vagy gyakorlatnak, mely ember és ember, nép és nép között diszkriminál az emberi méltóság és a belőle fakadó jogok tekintetében.

Ezért az Egyház -- mint Krisztus lelkületétől idegen dolgot -- elítéli az emberek faj, bőrszín, társadalmi helyzet vagy vallás alapján történő bármilyen diszkriminációját. Ezért a Szent Zsinat Szent Péter és Pál apostol nyomában járva nyomatékosan kéri a Krisztus-hívőket, hogy "kifogástalan életet élve a pogányok között" (1Pt 2,12), ha lehetséges, amennyibe rajtuk áll, békében éljenek mindenkivel, hogy valóban fiai legyenek az Atyának, aki a mennyekben van.

Mindazt, amit e nyilatkozat egészében és részleteiben tartalmaz, helyeselték az Atyák. Mi pedig mindezt a Krisztustól kapott apostoli hatalmunkkal a tisztelendő atyákkal együtt a Szentlélekben jóváhagyjuk, kötelezőként kimondjuk, tekintélyünkkel megerősítjük, és amit a Zsinat alkotott, Isten dicsőségére közzétenni elrendeljük.

Kelt Rómában 1965. október 28-án

Én, PÁL, a katolikus Egyház püspöke

Következnek a Szent Zsinati atyák aláírásai

()

Eddig az MTI.

Hát igen! És sem a keresztény, sem a zsidó sem a muszlim egyházak nem tiltakoznak. (Meg a mormonok, szikhek és egyéb monoteisták sem)

És kedves politeista, de nagyon helyesen az ilyesmire érzékeny barátom, Te tiltakozol?